Egy langyos nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt. A varázskönyv ekkor gyönyörű, gyöngyházfényű ragyogásba borult. Ahogy Balázs kinyitotta, a lapok maguktól fordultak, és egy új történet kezdődött:
Egy csendes tavon, ahol a víz sima volt, mint egy tükör, és a partot illatos nádasok szegélyezték, élt egy gyönyörű, hófehér hattyú, akit Hannának hívtak. Hanna szerette a tavat, a naplementében megcsillanó víztükröt és a szelíd szellőt, amely finoman borzolta a tollait.
Hanna gyakran úszkált a tó közepén, és nézte a saját tükörképét. Bár mindenki csodálta kecses mozgását és ragyogó fehér tollait, Hanna nem volt teljesen elégedett.
– Vajon mit rejthet a tó mélye? Mi lehet odalent, ahol a fény már nem éri el a vizet? – tűnődött Hanna, miközben a vízbe meredt.
Egy napon a tó partján megpihent egy öreg rétihéja, aki sokat látott már a világból. Hanna kíváncsian odasiklott hozzá.
– Te, aki olyan magasan repülsz, mit láttál a világban, amit én nem láthatok a víz tükréből? – kérdezte Hanna.
A rétihéja elmosolyodott.
– Ó, Hanna, a világ tele van csodákkal – mondta. – De néha a legnagyobb csodák nem a távolban vannak. Nézz mélyebbre annál, amit a felszínen látsz.
Hanna kíváncsian elindult a tó legmélyebb részére, hogy megfejtse a rétihéja szavait.
Ahogy Hanna egyre beljebb úszott, a víz hűvösebb lett. Ott találkozott egy régi teknőssel, aki lassan mozgott a tófenék közelében.
– Hanna, mit keresel ilyen mélyen? – kérdezte a teknős.
– Szeretném megérteni, mit rejthet a tó mélye – válaszolta Hanna.
A teknős bölcsen bólintott.
– Nézd csak meg a vízinövényeket, a sima kavicsokat és a lassan mozgó víz alatti világot. Ez is a tó része, nemcsak a felszín. A tó szépsége a mélységében és a felszínében együtt rejlik.
Hanna figyelte a tó mélyének csendes világát. Lassan megértette: ahogy a tó, úgy ő is több annál, amit a felszínen látni lehet. A belső csend, a gondolatok és a nyugalom is a szépség része.
Hanna visszatért a tó felszínére, és most másképp nézett a saját tükörképére. Rájött, hogy a valódi szépség nemcsak a ragyogó tollakban és kecses mozgásban rejlik, hanem a belső békében és az elfogadásban is.
A tó partján várakozó rétihéja mosolyogva biccentett.
– Látom, megtaláltad, amit kerestél – mondta.
– Igen – válaszolta Hanna. – A tó és én is sokkal többek vagyunk, mint amit elsőre látni lehet.
Balázs becsukta a varázskönyvet. A Mesefa levelei halkan susogtak, mintha ezt suttognák:
– Néha a legfontosabb dolgokat nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel látjuk.
Balázs elmosolyodott, és a tó felé nézett, ahol a napfény aranycsíkokat festett a víz tükrére.
Itt a vége, fuss el véle!
