Egy különleges estén Balázs a Mesefa alatt ült, miközben a varázskönyv aranyló fénybe borult. Ahogy kinyílt, a lapok maguktól fordultak, és egy új történet bontakozott ki előtte:
Messze, egy rejtett hegyvidéken, ahol a nap sugarai aranylón táncoltak a sziklákon, és a fák lombja vörös és narancssárga fényben izzott, élt egy különleges lény: a Tűzmadár. Lángoló tollai úgy ragyogtak, mint a hajnal első sugarai, és mindenki, aki látta, csodálattal figyelte repülését.
A legenda szerint a Tűzmadár nemcsak a fényt, hanem az újrakezdés és a megújulás erejét is magában hordozta. Egyetlen tolla elég volt ahhoz, hogy világosságot hozzon a legsötétebb éjszakába.
Egyik nap, amikor a Tűzmadár az égen szárnyalt, egy erős szélvihar támadt, és a forró levegő hirtelen lehűlt. A madár érezte, hogy a szárnyai nehezednek, és bár minden erejével próbált tovább repülni, a vihar ereje egyre csak nőtt. Végül egy öreg tölgyfa ágaira szállt meg, ahol egy bölcs bagoly figyelte.
– Tűzmadár, miért vagy ilyen fáradt? – kérdezte a bagoly.
– Olyan sok helyen jártam már, hogy fényem halványodni kezdett – felelte a Tűzmadár. – Vajon honnan meríthetek új erőt, hogy tovább ragyoghassak?
A bagoly elmosolyodott.
– A tűz mindig újjászületik, ahogy a természet is megújul minden évszakban. Nézd csak a fákat! Tavasszal kibontják új leveleiket, ősszel elhullatják azokat, télen megpihennek, majd tavasszal ismét újjászületnek.
A Tűzmadár figyelte a körülötte lévő fákat és megértette a bagoly szavait. Nem kell mindig fényesen ragyognia – néha pihenni is kell, hogy újra teljes erővel szárnyalhasson.
A Tűzmadár egy mély lélegzetet vett, szárnyait összecsukta, és egy kis időre pihenésbe burkolózott. A vihar lassan elcsendesedett, és amikor a nap újra felkelt, a Tűzmadár új erővel emelkedett a magasba. Tollai ismét ragyogtak, fényét az egész égbolton lehetett látni.
Azóta minden hajnalban, amikor a nap előbújik a horizont mögül, a Tűzmadár ragyogása is újraéled, emlékeztetve mindenkit arra, hogy az erő és a fény bennünk van – csak hagyni kell, hogy időnként megpihenjen, hogy aztán még fényesebben ragyoghasson.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és elgondolkodva nézett a felkelő napra.
– Mindenki fáradhat el néha – suttogta a Mesefa. – De a fény sosem alszik ki, ha vigyázunk rá.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy ez a történet mindig emlékeztetni fogja arra, hogy a megújulás néha éppen a pihenéssel kezdődik.
Itt a vége, fuss el véle!
