Egy szép délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt, amikor a varázskönyv újra aranyló fénybe borult. Ahogy kinyitotta, a lapok maguktól fordultak, és egy új történet bontakozott ki előtte:
Egy nyugodt, kristálytiszta tavacska partján élt egy kedves kis teknős, akit Tóbinak hívtak. Tóbi szeretett lustálkodni a sima, meleg köveken, és figyelni a tó fodrozódó vizét. Nem volt sietős számára az élet – hiszen tudta, hogy minden megérkezik a maga idejében.
Egy napon a tavacska partján egy kis béka ugrándozott izgatottan.
– Tóbi! Tóbi! – kiáltotta. – Az egész tó beszél róla, hogy a szomszédos réten versenyt rendeznek! A nyúl és a mókus azt mondják, csak az igazán gyorsaknak van esélyük! Nem akarsz indulni?
Tóbi elmosolyodott.
– De hiszen én nem vagyok gyors – mondta nyugodtan.
– De te vagy a legkitartóbb! – kiáltotta a béka. – És néha a kitartás sokkal fontosabb, mint a gyorsaság!
Tóbi elgondolkodott. Igaz, nem szaladt olyan fürgén, mint a nyúl, de mindig elérte a célját, akár lassan, akár gyorsan haladt. Így hát elhatározta, hogy mégis elmegy a versenyre – de nem azért, hogy nyerjen, hanem hogy megtapasztalja az élményt.
Másnap a rét szélén állt a sok állat, izgatottan várva a versenyt. A nyúl, a mókus és a róka már készen álltak, miközben Tóbi kényelmesen odaballagott a rajthoz.
– Ó, Tóbi is indul? – nevettek a többiek. – Hiszen ez egy gyorsasági verseny!
Tóbi csak elmosolyodott.
– Nem baj, én a saját tempómban megyek – felelte bölcsen.
A rajtjel után a nyúl és a mókus egy pillanat alatt elrohantak. Tóbi viszont nyugodtan elindult, egyik lábát a másik után téve. A nyúl először messze elhúzott, de hamarosan belefáradt a nagy rohanásba és megállt pihenni. A mókus is megállt, hogy megnézze magát a patak vizében.
Közben Tóbi, a maga lassú, de kitartó módján, tovább haladt. Nem állt meg, nem sietett – csak ment a saját ütemében. Amikor a többiek észbe kaptak és újra rohanni kezdtek, már túl késő volt. Tóbi éppen átlépte a célvonalat.
Mindenki meglepetten nézett.
– De hiszen… hogyan lehetséges ez? – csodálkozott a nyúl.
Tóbi mosolyogva nézett rájuk.
– Néha nem az a fontos, hogy milyen gyorsan haladsz, hanem hogy mindig haladj előre – mondta. – Az idő nekünk dolgozik, ha türelmesek vagyunk.
A többiek elgondolkodtak. A verseny nem csak a gyorsaságról szólt – hanem a kitartásról is.
Attól a naptól kezdve Tóbi nemcsak a tóparton volt híres a nyugalmáról, hanem arról is, hogy megtanította az állatokat arra, hogy a saját tempójukban is elérhetik a céljaikat.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és elgondolkodva nézett a Mesefára.
– Néha nem kell rohanni – suttogta a fa. – Ha kitartó vagy, minden célhoz elérsz.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy ez a történet mindig emlékeztetni fogja arra, hogy a legnagyobb eredményeket néha a legnyugodtabb úton lehet elérni.
Itt a vége, fuss el véle!
