A hold fénye lágyan szűrődött be a festői szobába, ahol az ecsetek finoman pihentek a paletta szélén. Az éjszaka mély, titokzatos árnyalataival körülölelt világban egy különleges teremtmény ült csendben, egyensúlyban a valóság és a képzelet határán.
Bundája vörösesbarna árnyalatokban játszott, akár a naplemente fénye egy titkos erdő mélyén. Szőrének minden egyes szála a tökéletességig kidolgozott volt, mintha maga a természet festette volna őt az univerzum legpuhább ecsetvonásaival. Fehér bajuszai kecsesen íveltek ki arcából, még inkább kihangsúlyozva arisztokratikus tartását.
Intenzív, smaragdzöld pillantása mindent elárult. A pupillái vékony, fekete vágásként szelték ketté a szín mélységét, mintha egy távoli világ titkait őriznék. A tekintete egyszerre volt nyugodt és kíváncsi, sejtelmes és határtalanul magabiztos – ahogy a macskáké mindig is.
A háttér mögötte nem volt egyszerű fal vagy bútor. Nem. A világ, amely körülvette, csillagporban úszott. A mélyzöld, bíbor és arany színek kavargó táncot jártak a háttérben, mintha maga az univerzum is elismeréssel hajolna meg Nareen jelenléte előtt. A fénypor apró aranyló pontokként szikrázott körülötte, mintha a csillagok csendben suttognának róla egy történetet, amelyet csak azok hallhatnak meg, akik igazán figyelnek.
Nareen nem mozdult. Nem kellett. Ő volt a nyugalom és a rejtély megtestesítője. Figyelt, kutatta a világot – talán egy titkot őrzött, talán egy új mesét készült elmesélni.
És miközben a hold sugarai lassan körbetáncolták a szobát, egy dolog biztos volt: aki egyszer belenézett Nareen szemébe, az soha többé nem felejtette el. Mert egy macska, különösen egy ilyen, sosem csak egy egyszerű állat. Ő egy legenda, egy csillagfényből szőtt álom – egy olyan titok, amelyet csak azok érthetnek meg, akik igazán figyelnek.
