Az ég fekete volt – nem mint az éjszaka, hanem mint a végtelenség, amiben semmi nem létezik, csak csend és kíváncsiság. A világ, amit ismertünk, mintha aludt volna, miközben egy másik, titkos birodalom ébredt fel a sötétség alatt: az Ultraviolet Erdő.
A fák nem zöldek voltak, nem is barna törzsűek. Törzsük mélykék és ibolya árnyalatban ragyogott, mintha belülről világítanának. Ágaik lassan, komótosan hajlottak egymás felé, és koronáik úgy feszültek össze a magasban, mint egy szentély mennyezete. A levelek szélei aranyló fényben égtek, folyékonynak tűnve, mintha arany csordogált volna bennük – sosem csöpögve, sosem fogyva.
A talajt finom por lepte be, amely nem szürke volt, nem barna – hanem lilás fényben szikrázó, mintha minden egyes porszem egy csillag emlékét hordozná. Amikor valaki lépett, a por szinte fellebegett, és gyöngyházfényben táncolt a levegőben.
Senki sem tudta, hogy került oda, aki egyszer belépett ebbe az erdőbe. Egyesek azt suttogták, hogy álmodni kell hozzá – igazán mélyen és tisztán. Mások szerint az erdő választ, nem te. És ha egyszer átléped a határát, többé nem maradsz ugyanaz.
Az Ultraviolet Lombkorona alatt minden mozdulat lassabbnak tűnt, minden hang tompább volt, mégis élesebben hasított a szívedbe. Itt nem beszéltek szavak – csak a fény és a csend.
És valahol a lombok között, mintha valami suttogott volna:
„Ez nem a múlt és nem a jövő. Ez az a hely, ahol a lelked elrejtett részei újra fénybe lépnek.”
Aki egyszer látta ezt az erdőt, tudta: nem álom volt. Nem fantázia.
Ez volt a világ, amit mindig is kerestünk – csak eddig nem volt szemünk, hogy lássuk.
