Egy napsütéses délelőtt Balázs letelepedett a Mesefa alá. A levelek halk susogása közben a varázskönyv újra kinyílt, és a lapok közül új történet született:
Kínában, egy nyugodt, zöldellő bambuszerdő szívében élt egy kedves pandamaci, akit Panninak hívtak. Panni imádta a bambuszt, a szunyókálást és a madarak énekét, de legjobban azt szerette, amikor történeteket hallgatott az erdő öreg lakóitól.
Egyik este, mikor a nap lassan lebukott a hegyek mögé, Panni egy különös álmot látott. Álmában egy különleges bambuszt kergetett, ami aranyszínben ragyogott, és dallamos hangon hívogatta:
– Gyere, Panni, keress meg engem!
Másnap reggel, Panni álmosan ébredt, de a szíve tele volt izgalommal. Elmesélte az álmát Nagyapónak, a bölcs pandának.
– Lehet, hogy az álombambusz nem is igazi bambusz, hanem valami, amit felfedezned kell – mondta Nagyapó, miközben lassan rágcsálta a reggelijét.
Panni elgondolkodott. – Talán nem is a bambuszt kell keresnem, hanem azt, amit az álom mutatni akart.
Panni elindult, és útközben találkozott egy vízicsirkével, aki épp tócsákban játszott.
– Láttál egy aranyszínű bambuszt? – kérdezte Panni.
– Nem, de láttam egy helyet, ahol a bambuszok dallamot susognak, amikor a szél átfúj rajtuk – felelte a vízicsirke.
Panni odament, és csendben leült a susogó erdőrészhez. Behunyta a szemét, és csak hallgatta a természet hangjait. Hirtelen megértette: az arany bambusz az álomban nem valódi volt, hanem az a pillanat, amikor megállunk, és igazán figyelünk.
Hazafelé Panni mosolygott.
– Nem kell messzire menni, hogy valami különlegeset találjak – suttogta magának. – Minden nap tele van varázslattal, csak meg kell állni egy pillanatra.
Otthon Nagyapó büszkén hallgatta a történetet.
– Látod, Panni, a legértékesebb dolgokat nem mindig lehet megenni vagy megfogni – néha csak meg kell élni őket.
Balázs mosolyogva csukta be a varázskönyvet, és egy pillanatra becsukta a szemét, hátha ő is hallja a bambuszok susogását.
Itt a vége, fuss el véle!
