Valaha itt zaj volt. Gépek zúgtak, emberek beszéltek, szikrák pattantak az acélra. A falakat olajszag és izzadtság lengte be, a reggelek kürtszóra ébredtek, és a napok egyenletes, fémes ritmusban peregtek. Ez volt a gyár, a környék szíve.
Most azonban csak az eső kopogása tölti meg a teret.
A gyár régóta üres. A tetőn át már ágak nyúlnak be, mintha a fák kíváncsian keresnék az emlékeit az elhagyott vasak között. Borostyán kúszik fel a falakon, lassan, türelmesen visszaveszi, amit egyszer elvettek tőle.
Odakint a régi út már csak árnyéka egykori önmagának. A pocsolyákban nem autók fénye tükröződik, hanem a gyár szellemképe – és a fölötte húzódó, sötéten kavargó viharos égbolt, ahol a villámok úgy cikáznak, mint emlékfoszlányok a múltból.
Az út szélén rozsdás roncsautók sorakoznak, némán, elhagyottan, mégis méltósággal. Egykor életeket vittek munkába, hazafelé, új utak felé. Most történelemként hallgatnak. Mellettük néhány rozsdás olajoshordó, az időtől meggyűrt testtel, de még mindig ott állnak, mintha őriznék a gyár bejáratát.
És mégis… az esőben valami más is ott van.
A természet nem pusztít. Gyógyít. Nem harcol. Visszavesz. És ahol valaha vas uralkodott, most zöld hajtások szökkennek elő. A csöpögő eső nem csak mossa a falakat – hanem tisztára írja őket.
Egyszer talán újra eljön valaki. Nem hogy felújítsa – hanem hogy meghallgassa. Mert ez a gyár nem üres. Ez a gyár emlékezik.
És az, aki egyszer megáll a pocsolyában, és meglátja a tükörképet – az talán rájön:
