Egy napsütéses délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, ölében a varázskönyvvel. Amikor kinyitotta, a lapok újra megcsillantak, és máris kezdődött a történet…
Beni, a kedves bika
Valahol, egy dombokkal ölelt zöld legelőn élt egy bika, akit Beninek hívtak. Beni hatalmas volt, szarvai erőteljesek, a bundája fényes barna – mindenki tisztelte, sőt, sokan kicsit féltek is tőle. Csakhogy Beni valójában egy szelíd lélek volt: szeretett virágokat szagolgatni, pillangókat nézni, és hosszú sétákat tenni a mezőn.
A többiek sokszor csodálkozva nézték:
– Miért nem bőgsz hangosan, Beni? – kérdezte egyszer egy fiatal boci.
– Mert nincs kedvem ijesztgetni senkit. Inkább meghallgatom a szél dalát – felelte mosolyogva.
Egy reggel, amikor a réten harmat csillogott, a juhok nyugtalanul toporogtak. A patak, amiből inni szoktak, kiszáradt, és nem tudták, mit tegyenek. A bárányok sírdogáltak, az anyajuhok tanácstalanok voltak.
Beni odasétált hozzájuk, lehajtotta a fejét, és kedvesen így szólt:
– Ne aggódjatok, tudok egy másik kis forrást a domb mögött. Ha szeretnétek, elvezetlek titeket.
És úgy is tett. Nem tolakodott, nem parancsolt – egyszerűen elindult, és a nyáj bízva követte. Amikor elérték a forrást, a víz tisztán csörgedezett, és a juhok boldogan ittak belőle.
– Köszönjük, Beni! – bégette egy kisbárány. – Azt hittük, a bikák csak erősek, de te kedves is vagy!
Beni elmosolyodott.
– Az erő nem csak abban rejlik, hogy hangos vagy és nagy. Az igazi erő néha a csendben, a figyelmességben és a törődésben van.
Balázs becsukta a könyvet, és halkan megsimogatta a Mesefa kérgét.
– Köszönöm a mesét, Mesefa. Most már tudom: nem az számít, milyen nagy vagy, hanem az, milyen szív dobog benned.
A Mesefa levelei suttogva bólogattak a szélben.
Itt a vége, fuss el véle!
