Nem hallatszott hang. A világ halk volt, mintha tudta volna, hogy most nem kell több, csak egy érintés. Egy mozdulat, ami mindent elmond: a félelmet, az örömöt, a védelmet… és a határtalan szeretetet.
A rajzon két felnőtt kéz öleli körbe egy újszülött kis testét. Nem szorosan, csak annyira, hogy biztonságot adjon. A vonalak nem tökéletesek – de élnek. Minden árnyék, minden kis ránc, minden finom textúra azt suttogja:
„Téged vártalak.”
A felnőtt kezek még nyersek. Dolgoztak már sokat. Cipeltek terhet, kapaszkodtak, elengedtek. De most… most puhák. Mintha a kis test ölelése visszaadná azt, amit az idő elvett.
A kis kéz nem markol vissza. Nem kell. Csak ott van. És mégis, az egész rajz középpontja: az új élet, az új remény, a jövő.
A fekete és fehér színek nem fagyasztják meg a pillanatot – épp ellenkezőleg. Meghosszabbítják. Megmutatják, hogy a szeretet nem harsány. Nem színes.
A szeretet csendes. Finom. Örök.
A kép talán egy apa és anya keze. Talán egy nagyszülőé. Vagy valakié, aki már régóta várt. De bármilyen történet is legyen mögötte, a lényeg nem változik:
Egy kis ember érkezett a világba. És két nagy kéz azt mondta neki:
„Nem vagy egyedül. Én itt vagyok.”
És azóta az idő megy, az évszakok váltják egymást… de a pillanat ott marad.
Két kéz. Egy kis élet. Egy világnyi szeretet.
