Egy tavaszi reggelen Balázs a Mesefa tövében ült, amikor a fa aranyló levelei halkan susogni kezdtek. A fiú kinyitotta a varázskönyvet, és új történet szökkent szárba előtte:
A virágos rét szélén, ahol az ég kékje és a fű zöldje összesimult, élt egy kicsi, de annál lelkesebb madárka: Nyitnikék. Mindenki így hívta, mert reggelenként az ő énekére ébredt az erdő.
– Nyitni kééék! – csiripelte minden hajnalban, amikor az első napsugár bekukkantott a fák közé.
De Nyitnikék nemcsak reggelente dalolt. Ő énekelt, ha sütött a nap, ha fújt a szél, vagy ha egy kis felhő úszott el az égen. A madarak között sokan furcsállták.
– Nyitnikék, nem unod még? Miért énekelsz mindig? – kérdezték a szajkók.
– Mert a világ szép – felelte egyszerűen. – És ha valami szép, arról énekelni kell.
Egy reggel azonban furcsa dolog történt. A rét üresnek tűnt, a levelek alig rezdültek, és… Nyitnikék nem énekelt.
A sün, aki rendszerint a madárka énekére ébredt, meglepetten nézett körbe.
– Hol van Nyitnikék? – kérdezte álmosan.
A többi állat is tanácstalan volt. Nyitnikék sehol sem volt. Csak délután, amikor a nap már ferdén sütött a fák közé, bukkant elő a nádas mögül. Fáradtnak tűnt.
– Ma nem daloltál – mondta halkan a mókus.
– Ma csak figyeltem – mondta Nyitnikék. – Meg akartam tudni, mi történik, ha csöndben maradok.
– És mi történt? – kérdezte kíváncsian a kis őzike.
Nyitnikék mosolygott.
– A csend is szép. De tudjátok mit? Valami hiányzott belőle… a dal.
Másnap hajnalban újra hallatszott:
– Nyitni kééék!
És az állatok boldogan nyújtóztak, nyújtóztak a réten. Mert rájöttek, hogy Nyitnikék dala nemcsak szép volt, hanem fontos is: összekötötte őket, kezdést jelentett, egy apró biztos pontot a világban.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és csendben mosolygott. A Mesefa finoman susogott:
– Néha egy apró hang is lehet az, ami rendet és örömöt visz a világba.
Itt a vége, csiripeld véle!