Egy kis bolt mélyén, ahol az üveg csilingel, ha belépsz, a polc közepén állt egy különleges tojás. Nem volt teli színnel, nem volt díszesen festve, mégis ő vonzotta a legtöbb tekintetet.
Ez a tojás ugyanis üvegből készült – áttetsző volt, mintha a tavaszi reggel leheletéből fújták volna. Finoman hajlott vonalai belülről csillogtak, ahogy a nap megcsillant rajta, és az alján állt egy szintén üveg, áttetsző talp, amelyre selymes levendula- és mentazöld szalag volt kötve masniba – mintha a tavasz öltöztette volna ünneplőbe.
Az emberek gyakran elmentek mellette, megnézték, elmosolyodtak, aztán továbbmentek. De volt egy kislány – Lina –, aki minden hétvégén bejött a boltba, csak hogy megcsodálja.
– Ez nem csak egy tojás – suttogta mindig az üvegnek. – Ez álom.
Lina soha nem kérte, hogy megvegyék neki. Nem is próbált hozzányúlni. Csak nézte. Néha beszélt hozzá. Máskor csak mosolygott, és továbbment.
A bolt tulajdonosa, egy idős hölgy, aki maga is üvegfúvó volt fiatal korában, egy napon megkérdezte:
– Mit látsz benne, kicsikém?
Lina elgondolkodott, majd így felelt:
– Olyan, mintha benne lenne minden, amit nem lehet megfogni. A nyugalom. A szeretet. A színek a reggeli égbolton.
Az idős hölgy csendben bólintott. Másnapra a tojás alatt egy apró cédula jelent meg:
„Lina Tojása – az első, aki valóban meglátta, mi van benne.”
És amikor Húsvét reggelén Lina újra belépett a boltba, az üvegtojás egy dobozban várt rá, gondosan bebugyolálva, a masni még mindig ragyogott.
– Mostantól nálad lesz otthon. Hogy minden nap eszedbe jusson: amit szívből látsz, az a tiéd.
És Lina elvitte a tojást. Azóta az ablaka mellett áll. A fény minden reggel új mintát fest benne – mint a remény, ami újra és újra megmutatja magát.
„A szépség nem mindig látszik elsőre – néha csak azok látják, akik tiszta szívvel néznek.”
