A hátsó udvar sarkában, ott, ahol a fű már alig nőtt, és a fal tövében a víz pocsolyákat gyűjtött, állt egy öreg, szakadt kartondoboz. Az eső csendesen csöpögött, és az emberek gyorsan elhaladtak mellette, észre sem véve, hogy abban a dobozban egy különleges csoda született.
Mert ott, a doboz meleg, puha belsejében, nem csak egy anyuka volt a kicsinyeivel. Ott volt egy kacsa – és vele együtt kiskacsák meg cicakölykök, szorosan egymás mellett, összebújva.
Az anya kacsa, Tollas néni, eredetileg csak a saját kiskacsáit hozta ide, hogy elbújjanak az eső elől. De amikor észrevette a két pici ázott cicát, akik reszketve kerestek menedéket, nem habozott.
– Koty-koty, gyertek csak ide, kicsikéim! – suttogta, és széles szárnyait kitárva maga alá húzta őket.
A cicák először meglepődtek – hiszen nem így képzelték az anyai ölelést –, de ahogy érezték a meleg tollakat, a kacsák halk, nyugtató hangját, már nem számított, ki micsoda. Csak az számított, hogy együtt vannak, és odakint az eső már nem olyan félelmetes.
A kiskacsák kíváncsian nézegették a cicák puha bundáját, a cicák pedig élvezettel hallgatták a vízcseppek ritmusát, amit az anyjuk kotyogása kísért.
– Hogyan lehet valaki egyszerre kacsa és anyuka? – kérdezte az egyik kis cica félálomban.
– Aki szeret, annak nem számít, kinek a farka hosszabb – válaszolta Tollas néni, és kicsit szorosabban ölelte magához az egész kis családot.
Az eső csak esett, de a dobozban boldogság és béke volt. A világ kint maradt, a doboz pedig otthonná vált. Egy hely, ahol a különbségek eltűntek, és csak az számított: együtt lenni.
És amikor végre kisütött a nap, a kicsik még mindig összebújva pihentek. A dobozban egy újfajta család született – kacsákból és cicákból, színekből és formákból, de legfőképp szeretetből.
