Egy enyhe, nyári délután Balázs ismét a Mesefa árnyékában üldögélt. A nap sugarai aranyszínű foltokat táncoltattak a fűszálakon, és a levelek halkan suttogtak a szélben. A varázskönyv lapjai megint maguktól nyíltak ki, Balázs pedig izgatottan figyelte, milyen történet kerekedik ezúttal:
Berci, a kis vaddisznó nagy kalandja
Az erdő mélyén, egy puha avarral borított tisztás szélén, élt egy kedves vaddisznócsalád. A legkisebb közülük Berci volt, egy kerekded, fekete-szürkés szőrű malac, akinek az orra mindig kíváncsian túrt a földbe.
Berci nagyon szerette a családját: anyukáját, aki mindig vigyázott rájuk, apukáját, aki erős volt, mint a tölgyfa, és a három nagyobb testvérét, akik mindig versenyeztek, ki tud mélyebb gödröt túrni.
De Bercinek nem mindig volt kedve versenyezni. Ő inkább kérdezni szeretett.
– Miért olyan hosszú az orrunk? – kérdezte egyszer.
– Azért, hogy jól tudjunk túrni! – nevetett az anyukája.
– És miért élünk az erdőben?
– Mert itt szabadon futhatunk, és itt van minden, amire szükségünk van.
Egyik nap, amikor a család az erdei ösvényen haladt, Berci lemaradt egy kicsit, mert egy különös, fényes bogárkát követett.
A bogár csillogott, mint egy apró csillag, és Berci egyre beljebb és beljebb ment utána az erdőbe.
Egyszer csak megállt – nem ismerte fel a helyet.
– Anyu? Apu? – kiáltotta, de csak a madarak válaszoltak neki.
Körbenézett, és bár a szíve gyorsabban vert, megpróbált bátor maradni.
– Mit tanított anya? – morfondírozott magában. – Ha elveszünk, maradjunk egy helyben, figyeljünk a hangokra, és várjuk meg, hogy megtaláljanak.
Berci tehát leült egy mohás kő mellé, és fülelt. Hallotta a szél susogását, egy harkály kopácsolását, és valami mást is – az anyukája hívó hangját!
– Berci! Hol vagy, kicsim?
– Itt vagyok! – kiáltott, amilyen hangosan csak tudott.
Nemsokára az egész család ott volt, körülötte. Anyukája aggódva, de boldogan ölelte meg.
– Ne félj, kicsim – mondta. – Az erdő nagy, de mi mindig megtaláljuk egymást.
Aznap este Berci már nem ment messzire. De megtanulta, hogy még ha néha el is kalandozik, mindig van visszaút. És hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy nem tévedünk el – hanem azt, hogy tudjuk, mit tegyünk, ha mégis.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és halkan mosolygott.
A Mesefa susogása most különösen lágy volt:
– Mindenki eltévedhet néha. De aki figyel, és tudja, hová tartozik, az mindig hazatalál.
Itt a vége, fuss el véle!
