A nap még csak ébredezett, de a világ már fénybe öltözött. A tó vize sima volt, mint az üveg, és körülötte rózsaszín tulipánok hajlongtak, mintha köszöntötték volna az új napot.
És akkor, a horizont fölött, egy hőlégballon emelkedett a magasba. Nem harsány színekben ragyogott, hanem finom pasztell árnyalatokban: halvány rózsaszín, lágy levendula, meleg barack és puha mentazöld díszítette. A nap sugarai áttörtek a ballon vásznán, és olyan volt, mintha maga az ég álmodta volna.
Ez nem akármilyen hőlégballon volt.
A faluban csak úgy hívták: a Tavasz Léghajója. Minden évben, amikor az első tulipánok kibontották szirmaikat, megjelent a tó fölött. Senki sem tudta, honnan jön, vagy ki vezeti. Csak azt tudták, hogy amikor ott van, a világ egy kicsit könnyebbnek tűnik.
A ballon lassan siklott a tó fölött, és a víz tükrében megelevenedett a látvány: a levegő és a föld összekapcsolódott, fény és szín találkozott egy varázslatos pillanatban.
A tó partján egy kislány állt, tekintete csillogott. Felnézett, és úgy érezte, a ballon neki integet. Mintha csak hívná:
– Gyere, álmodj velem!
És a kislány tudta, hogy ez a pillanat nem hétköznapi. Ez az a fajta csoda volt, amit nem lehet elmondani – csak megélni. Ahogy a léghajó tovaúszott, a szívekben nyomot hagyott. Egy kis reményt, egy kis szépséget, egy kis varázslatot.
És amikor eltűnt a fák mögött, a nap már teljesen felkelt, és a tulipánok fényben fürödtek. De aki látta a Tavasz Léghajóját, az tudta:
a világ mindig tartogat egy pillanatot, amikor minden lehetségesnek tűnik.
