Balázs egy szép, napsütéses délután újra a Mesefa alatt pihent. A nap sugarai átszűrődtek a leveleken, és a szellő puha, meleg érintéssel simogatta az arcát. A varázskönyv halk reccsenéssel kinyílt, mintha csak azt mondta volna: „Ideje új kalandba kezdeni!”
Balázs mosolyogva olvasni kezdett:
Tóbiás, a türelmes teknős
Egy sziklás, napsütötte réten, ahol a fű szárazan zizegett, és a virágok illata betöltötte a levegőt, élt egy szárazföldi teknős, akit Tóbiásnak hívtak. Tóbiás nem volt fiatal, de nem is számított öregnek a teknősök között. Volt viszont egy tulajdonsága, amiről mindenki ismerte: ő volt a legnyugodtabb és legtürelmesebb állat a réten.
A többiek – a fürge gyíkok, a zajos szöcskék, és a gyors futókák – mindig siettek valahová. Tóbiás viszont lassan, megfontoltan tette meg az útjait.
Egy nap a rét lakói versenyt hirdettek: ki ér fel leghamarabb a közeli domb tetejére? Aki elsőként odaér, megkapja a legszebb, legfényesebb követ, amit valaha találtak.
– Jössz velünk, Tóbiás? – kérdezték nevetve.
– Talán – válaszolta a teknős. – De én nem sietek.
A verseny elkezdődött, és mindenki rohant, szaladt, szökkent. Tóbiás viszont csak lassan, de biztosan elindult. Lépett egyet, pihent, majd megint lépett.
Útközben észrevett egy szöcskét, aki beakadt egy fűszálba.
– Segíthetek? – kérdezte Tóbiás.
– Nincs idő! – csattant fel a szöcske. – Le kell hagyjalak!
De a szöcske nem tudott továbbmenni, míg Tóbiás óvatosan ki nem szabadította.
Ahogy feljebb ért, egy gyík üldögélt fáradtan egy kő mellett.
– Miért nem mész tovább? – kérdezte Tóbiás.
– Elfáradtam – sóhajtotta a gyík. – Túl gyorsan akartam menni.
Tóbiás megosztotta vele a hűs árnyékot, és mesélt neki a lassú, de biztos haladásról.
Amikor végül elért a domb tetejére, a nap már alacsonyan járt, és a többiek sehol sem voltak. A legszebb kő ott csillogott, egyedül.
De Tóbiás nem a kőnek örült legjobban, hanem annak, amit az út során látott: segített, figyelt, és nem hagyta, hogy a rohanás elvegye tőle az élményt.
A többiek később érkeztek, fáradtan, lihegve.
– Te nyertél, Tóbiás! – kiáltották.
Tóbiás mosolygott.
– Nem a kő számít. Hanem az út, amit bejárunk, és ahogyan járunk rajta.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa csendesen zizzent:
– A türelem nem gyengeség. Aki lassan jár, messzire jut – és sok mindent lát, amit a sietők elszalasztanak.
Itt a vége, fuss el véle!
