Egy meleg nyári reggelen Balázs a Mesefa alatt hűsölt, miközben a madarak csivitelése betöltötte az erdőt. A fa törzse alatt puha volt a fű, és a varázskönyv most olyan gyorsan nyílt ki, mintha már alig várta volna, hogy elmeséljen valami különlegeset.
Balázs nagyot sóhajtott, és olvasni kezdett:
Fruzsi, a vadászgörény titkos ösvénye
Az erdő sűrűjében, ahol az aljnövényzet édesen illatozott, és az ösvények csak azok előtt nyíltak meg, akik igazán figyeltek, élt egy kíváncsi kis vadászgörény. A neve Fruzsi volt, és híres volt arról, hogy minden zugot ismert – vagy legalábbis azt hitte.
Fruzsi fürge volt, játékos, és mindig kíváncsi. Amikor mások pihentek, ő akkor kezdte az igazi felfedezést. Egy nap azonban valami olyasmibe botlott, amit még sosem látott: egy apró, mohapárnákkal borított ösvényt, amely mintha titokban hívta volna őt.
– Hm… ez vajon hová vezet? – suttogta maga elé.
És már el is indult.
Az ösvényen apró lábnyomok vezettek. De nem madáré, nem rókáé – valami másé. Fruzsi szimatolt, figyelt, és közben észrevette, hogy a fák lombjai egyre sűrűbbek, a fény pedig zöldesebb lett.
Egy odvas fa alatt egy öreg borz ücsörgött.
– Hová-hová, Fruzsi? – kérdezte mély hangján.
– Egy új ösvényt találtam! Ki tudja, hová vezet?
A borz bólintott.
– Az új ösvények néha belülre visznek, nem csak előre. Légy figyelmes!
Fruzsi nem értette egészen, mit jelent ez, de megköszönte a tanácsot, és továbbment.
Az ösvény végül egy csöndes, napsütötte tisztásra nyílt. Ott nem volt semmi különös – csak fák, virágok, néhány lepke. Fruzsi csalódottan huppant le egy kőre.
– Ennyi? Csak ennyi a titkos ösvény vége?
De ekkor valami különös történt. Ahogy csendben ült, szinte észrevétlenül figyelni kezdte a körülötte lévő világot. A szél játékát a fűszálakkal. A méhek zümmögését. A napfény táncát a leveleken.
És megértette: ez az ösvény nem valamihez vezetett, hanem valami bensőhöz. A türelemhez. A megfigyelés öröméhez. Ahhoz, hogy nem mindig kell valami nagy kaland – néha a csend a legnagyobb felfedezés.
Fruzsi mosolygott, és elhatározta, hogy holnaptól másképp járja az erdőt: nem csak gyorsan, hanem figyelmesen is.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa levelei halkan zizegtek:
– Nem minden ösvény visz messzire. Van, amelyik közelebb hoz önmagadhoz.
Balázs a fűbe feküdt, lehunyta a szemét, és csak hallgatta, hogyan beszél hozzá a világ.
Itt a vége, bújj be véle!
