Az eső hat napja zuhogott. Nem viharos tombolással, hanem állandó, végtelennek tűnő szitálással, mintha maga az égbolt sem tudná már abbahagyni a sírást. A város rég elcsendesedett, az emberek elbújtak, az utcák kiürültek. Csak a víz hangja maradt: cseppek monoton tánca tetőkön, ablakpárkányokon, utcaköveken.
Egy kietlen téren, a macskakövek között, ott hevert egy esernyő. Fejjel lefelé, kifordítva, mintha nem védelmezne már semmit – mintha megadta volna magát. Fekete anyaga szinte eggyé vált a nedves földdel, mégis volt benne valami különös: nem az idő verte szét, nem is a szél fektette le. Mintha szándékosan, gondosan helyezték volna oda – valaki, aki tudta, hogy nem kell már tovább vinnie.
De az esernyő nem volt üres.
Belsejében víz gyűlt. Nem csupán eső, hanem valami több – sűrűbb, mélyebb, mintha régi történetek áztak volna bele. A víz nem stagnált. Megmozdult. Mintha az esernyő gyomrában egy rejtett forrás lappangana, és a víz – túlcsordulva a peremén – patakként zúdult alá a kövekre. A víz halkan kavargott, majd eltűnt az utca repedéseiben, mint titkok, amiket senki sem akar már elmondani.
A felhők közül ekkor kibukkant a Hold. Nem teljes, nem is fényes – csak egy sápadt félkorong, amely úgy lógott alá az égből, mintha maga is elfáradt volna. Fénye azonban megtalálta az esernyőt. Megsimogatta. Lágy ragyogás futott végig az anyagán, és mintha válaszul a víz is szelídebben kezdett volna folyni, mint egy sóhaj.
Valaki állt egykor ezzel az esernyővel az esőben. Talán egy nő, kabátját szorosan maga köré húzva, cipőjével pocsolyák között lépkedve. Talán egy férfi, akinek az ujjai túl régóta kapaszkodtak a nyélbe, és az utolsó állomásnál elengedte. Talán egy gyermek, aki nem értette, miért nem vigasztal az eső. Talán senki – és mégis mindenki.
Az esernyő ott maradt, ahová le lett téve – nem törődve idővel, feledéssel. És a Hold, mint egy hallgatag szemtanú, éjjelente visszanézett rá, emlékezve. Nem történt semmi drámai. Az eső nem állt el. A világ nem változott meg. De azon az éjjelen, a tompa fényben, a víz és az ég közötti apró szigeten valami béke született.
Egy árva esernyő formájában, amely már nem védeni akart – hanem elengedni.
