A délután csendben ült rá a városra. Az utca túloldalán autók suhantak, de innen, a park mélyéről csak a madarak halk csevegése hallatszott, meg néha a lombok neszezése, mikor a szél finoman beléjük kapott. Nem voltak harsány színek, csak napfény – ezernyi apró darabban, mint szétszórt aranylevél.
Az anya és a gyermek kéz a kézben sétáltak az ösvényen. Nem siettek. Olyanok voltak, mint akik nem is akarnak megérkezni sehova – csak lenni, együtt, ebben az egyszeri és megismételhetetlen pillanatban.
A nő harmincas évei közepén járhatott. Ruhája egyszerű, de tiszta, haját hátul összefogta, ahogy az anyák gyakran teszik, amikor a kezek elfoglaltsága fontosabb, mint a tükör. Tekintete nem a világban járt – hanem a mellette lépkedő kisgyermek arcán. A fiú – négyéves lehetett – bele-beleugrott a fényfoltokba, mintha azokat is érinteni akarná. Néha megállt, lehajolt valamihez: egy fura levél, egy kavics, egy ág, ami „olyan, mint egy kard!” – és az anya mindig kivárta. Nem siettetett. Tudta, hogy ezek a pillanatok azok, amikből az emlékek nőnek.
A fák koronái magasban összeborultak, mint egy boltív, a fény pedig résnyire szűkült sugarakban táncolt le rájuk. A fiú tenyerét magasra emelte, mintha meg akarná fogni a napot, de csak árnyék csorgott át az ujjai között. Nevetett, az anya pedig rámosolygott – csendesen, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik már tudják, milyen gyorsan elillan a gyerekkor ideje.
Egy padhoz értek. Leültek. A fiú a nő ölébe mászott, fejét a mellkasára hajtotta. Az anya ujjaival átsimított a haján, lassan, mint mikor az ember egy régi dallamot dúdol gondolatban. Az ösvényen néha elhaladt valaki – egy idős ember bottal, egy fiatal nő babakocsival, egy futó fülhallgatóval – de ők ketten nem figyeltek rájuk. A világ odakint volt, míg ők itt bent éltek, a fényben, az együttlétben.
A park nem emlékezett másnap erre a sétára. A pad üresen állt. A falevelek új árnyékot vetettek, a nap máshonnan sütött. De valahol, talán egy szív belsejében, vagy valami emlékben, ami egy arc ívét őrzi alvás közben, ez a délután megmaradt. Nem azért, mert történt valami különös – hanem mert semmi sem történt. Csak volt. És néha ez a legtöbb, amit egy nap adhat.
