Aznap is esett. Nem viharosan, csak úgy, csendesen, mintha az ég régi történeteket súgna a tetőkre.
Az emberek siettek az utcán – esernyő alatt, gallér mögé bújva, fülhallgatóval a világ zaja ellen. Csak egy bolt volt, amelyik úgy tűnt, mintha nem sietne sehová. Kicsi könyvesbolt volt, szinte észrevétlen. A kirakat párás, az üvegen apró vízcseppek futottak lefelé, és bent – egy macska ült az ablakban.
Hosszú szőrű, mogorva képű jószág volt, de a szeme békét sugárzott. Mintha azt mondaná: „Maradj egy kicsit.”
A bolt neve fakó betűkkel állt a táblán: Az Esőbolt. Nem volt benne semmi különös – kivéve, ha az ember figyelni kezdett. Mert odabent a polcok kissé megrogytak a sok történettől, és a levegőben valami enyhe fahéjillat keveredett a régi papír szagával.
A tulajdonos – egy idős hölgy, hajában kendő, kezén tintafolt – nem kérdezett semmit. Csak bólintott, mikor az ember belépett, mintha azt mondaná: „Tudom, miért jöttél.”
Odabent meleg volt. Nem fűtött meleg – inkább emlékező. A könyvek között olyan csönd uralkodott, amit nem lehet kierőszakolni: csak ott terem, ahol régóta figyelnek.
A macska közben leugrott az ablakpárkányról, körbesétált, aztán megállt egy polc előtt. Nézett. A látogató odament. Egy régi kötet állt ott, díszes gerinccel, kissé megfakult borítóval. Nem emlékezett rá, miért húzta ki. Csak azt tudta, hogy a lapok között valami várt rá.
Leült egy régi fotelbe, és olvasni kezdett. Kint az eső kopogott, bent a betűk zörögtek. És valahol félúton a kettő között, újra csend lett.
