A deszkák régiek voltak. Régebbiek, mint a ház, mint a kert, mint az emlékek, amik ottfelejtődtek a fűben. A fa megszürkült, repedt, megfáradt. De még mindig állt. És középen, mintha az idő maga feszítette volna szét, egy vékony, szabálytalan repedés nyílt benne – pont akkora, hogy két apró szem bepillanthasson rajta.
Két cica.
Egyforma bundájuk, eltérő tekintetük. Az egyik bátor – a világot szagokban és lehetőségekben látja. A másik csendesebb – a kérdései mindig egy kicsit beljebb maradnak a bajusz mögött.
A kerítés túloldalán valaki ott áll. Talán te. Talán csak a világ. A csend.
És a két cica néz. Nem mozdulnak – csak néznek. A tekintetük puha, mint a tapintás előtti pillanat. Nem ítél, nem fél, csak figyel. És a repedés hirtelen nem is törés – hanem kapu lesz. Valami közé és közé. Benső és külső. Rejtőzés és kíváncsiság.
Odabent talán meleg van. Egy öreg vödör, egy fél csirkeláb, száraz levelek a szélárnyékban. De most a tekintetük kint van. A világban. Benned.
És ahogy nézed őket, egyszer csak azt érzed: te vagy a túloldal. Te vagy a különös, a hangos, a hatalmas. És a repedés – az az ő ablakuk rád.