Egy hűvös, kora őszi délután Balázs a Mesefa alatt ült, kezében a varázskönyvvel. A levelek zizegtek, mint egy motor alapjárata. A könyv lapjai hirtelen kinyíltak – nem csillámporral, hanem zúgással. Balázs érezte, ez nem egy szokásos mese lesz.
A Fekete Dörgés
Valahol a hegyek között, egy csendes garázs mélyén állt egy öreg, de büszke fekete Dodge Charger. Az autó csillogó fekete fényezése sötétebb volt az éjszakánál is. A neve Dörgés volt – nem véletlenül.
Régen száguldott, versenyzett, és emberek arcára csalt mosolyt. De most már évek óta nem indult be. A por lassan belepte a motorházat, a gumikat megfárasztotta az idő.
– Már senki sem kíváncsi rám – gondolta Dörgés. – Elmúlt az én időm.
Egy nap megérkezett valaki. Egy fiú. Balázs.
– Apa mesélt rólad – mondta a kisfiú, ahogy óvatosan végigsimította az autó oldalát. – Azt mondta, te voltál a legerősebb, leggyorsabb, legmenőbb autó, amit valaha vezetett.
Dörgés megmozdult. Valami szikrát érzett. Mint egy régi hang, amit már rég elfelejtett.
– Lehet, hogy mégsem vagyok teljesen elfelejtve – gondolta.
Balázs apukájával együtt letörölte a port, felfújták a gumikat, ellenőrizték az olajat. A végén Balázs beült a hátsó ülésre, apa pedig a kulcsot a gyújtásba tette.
Csend.
Aztán: VROOOM!
A motor életre kelt. Mélyen, méltóságteljesen, mintha a mennydörgés költözött volna a garázsba.
Balázs nevetett, tapsolt. Dörgés pedig életében először boldog volt attól, hogy újra gurulhat – nem a verseny miatt, hanem mert valaki hitt benne.
Aznap este Balázs és a családja kimentek a hegyi útra. A csillagok ragyogtak, a lámpák sárgán fénylettek, és Dörgés olyan puhán suhant, mintha sosem állt volna le.
– Köszönöm – morajlott halkan.
Nem csak egy autó indult be újra – hanem egy álom is.
Balázs becsukta a könyvet, és a Mesefa mély hangon zizzent:
– A régi dolgok nem vesznek el. Csak várnak valakire, aki újra látja bennük a lehetőséget.
Balázs mosolygott, és eszébe jutott apja fekete autója, amely újra élni kezdett – nem a sebességtől, hanem a szeretettől.
Itt a vége, gurulj vele!
