Nem történt semmi különös. És talán épp ezért volt olyan fontos.
A nő ott ült a teraszon, lábait feltette a kis sámlira, jéghideg tea a kezében, a pohár falán páracseppek lassan csorogtak lefelé. A ruhája – élénk hibiszkuszmintás, puha anyag, amit a trópusi szellő táncoltatott – úgy simult rá, mintha maga is a táj része volna. A nap nem perzselt, csak melegített – mint egy régi emlék, ami nem fáj már, csak melenget.
A nő szemei félig lehunyva, nem alszik, csak… nem csinál semmit. És ez az a „semmi”, amit olyan kevesen tudnak igazán: a megengedett pihenés. A tétlenség, ami nem üres, hanem telített – élettel, tapasztalással, a tudással, hogy semmit sem kell bizonyítani többé.
A pálmák árnyéka néha átvonul az arcán. Mint egy mozdulatlan hullám, ahogy a fény és a levél játszik egymással. A háttér – akvarellszínű, festékfröccsenések és impasztó foltok – mintha maga az idő oldódna fel mögötte, színekben, nem percekben mérve.
A tea íze citrusos, enyhén mentás. Az a fajta ital, amit nem iszunk meg gyorsan, mert a pohárban ott van a délután egész hangulata. Kortyol. Sóhajt. És talán épp most, ebben a pillanatban válik eggyé a tájjal – nem nézi többé a szépséget, hanem maga lesz az.
Egy madár rikolt a távolban. Valaki nevet a kert végében. De ő nem mozdul. Nem azért, mert fáradt – hanem mert végre tudja, hogy nem kell mindig rohanni ahhoz, hogy megérkezzünk.
