Egy borongós, esős délelőtt Balázs a Mesefa alatt ült, kicsit nyűgösen. Az eső kopogott a leveleken, és a cipője vizes volt egy pocsolyától. A Mesefa azonban most is tudta, mire van szükség: a varázskönyv hirtelen felpattant, lapjai színes fényeket szórtak, és vidám kacajokat visszhangzottak.
Balázs kíváncsian hajolt közelebb. Egy új mese bontakozott ki előtte – pattogós, színes, és tele volt csúszdákkal!
A játszóház titka
Egy szürke szombati napon Balázs unatkozott. Az eső egész délelőtt esett, és nem lehetett kimenni a parkba.
– Anyaaa, mit csináljunk? – nyafogta.
Anya azonban csak mosolygott.
– Öltözz gyorsan! Megyünk valahová, ahol nem számít, hogy esik!
Így kerültek el egy hatalmas, színes épületbe, ahol lufik lengtek a mennyezetről, a padló szivacsból volt, és mindenhol mászókák, alagutak, és óriáscsúszdák várták a gyerekeket.
– Játszóház! – kiáltotta Balázs.
De nem akármilyen játszóház volt ez. Ez varázslatos volt.
Amint belépett, Balázs egy különös, zöld csúszdát pillantott meg. Nem volt kiírva semmi, és senki nem csúszott rajta. De valami mégis vonzotta.
Amikor végre összeszedte a bátorságát, felmászott a létrán és beleült. Ahogy elindult, a csúszda körül elsötétült minden – majd hirtelen színes fények villantak fel, és Balázs egy teljesen más helyre érkezett!
Egy hatalmas, párnázott világba zuhant, ahol a labdák beszéltek, a trambulinok énekeltek, és a mászókák mozogtak, mintha éltek volna.
– Ez meg mi? – kérdezte Balázs nevetve.
– A Játszóház Szívsarka! – válaszolta egy nevető kék labda. – Ide csak azok jutnak el, akik igazán élvezik a játékot, nem csak versenyeznek!
Ahhoz, hogy visszajusson a „valódi” játszóházba, Balázsnak teljesítenie kellett a három nevetéspróbát:
- Trambulin-tánc: ugrálva kellett egy vicces dallamra táncolnia, miközben egy hatalmas szivacspingvin utánozta.
- Labdalavinás bújócska: egyszerre kellett nevetni és elbújni a folyamatosan zubogó színes labdák között.
- Tükörterem kacagás: ahol minden tükör viccesen torzított, és Balázsnak addig kellett nevetnie, míg a tükör is visszanevetett rá.
Balázs sírva nevetett a végére – és a Szívsarok ajtaja megnyílt.
Mikor visszacsúszott a zöld csúszdán, épp akkor esett ki a másik oldalon, mint ahogy belement – de mintha órák teltek volna el. Anya épp egy kakaót hozott neki.
– Na, milyen volt? – kérdezte.
Balázs csak mosolygott.
– Képzeld… a csúszdák néha máshova is visznek, nem csak a földre.
Anya elnevette magát.
– Ezért jó gyereknek lenni, Balázs!
Amikor este Balázs újra a Mesefa alatt ült, a könyv csendesen becsukódott.
A fa levelei halkan suttogtak:
– A nevetés is varázslat. Megnyitja azokat az ajtókat, amiket másképp nem lehet kinyitni.
Balázs bólintott. Most már tudta: néha egy egyszerű játszóház is lehet a világ legnagyobb kalandja – ha elég nyitott szívvel csúszol bele.
Itt a vége, gurulj bele!
