Egy különösen csillagos éjszakán Balázs nem a Mesefa alatt, hanem az ablakában üldögélt. A hold fényesen ragyogott, és a csillagok úgy táncoltak, mintha valamit súgni akarnának.
Halkan kinyílt a varázskönyv – igen, még bent is működött! – és a lapok között új történet bontakozott ki, amit Balázs csillogó szemmel kezdett olvasni.
Az égig érő varázslétra
Egy kis faluban élt egy fiú, akit Balázsnak hívtak (persze, tudjuk, hogy ez a Balázs). Egy napon különös, zöld szikrák jelentek meg a házuk mögött a kertben. Amikor Balázs odament, meglátott egy létrát… egy létrát, ami nem állt neki semmiféle fának vagy háznak – csak úgy, a semmiből emelkedett az ég felé.
– Ez meg honnan jött? – suttogta.
A létra fokai fából voltak, de apró csillámok csillogtak rajtuk. Balázs először csak megérintette, aztán egy bátor gondolattal fel is lépett rá.
És a létra nem mozdult meg. Stabil volt, és hívogatott. Felfelé.
Ahogy Balázs egyre magasabbra mászott, különös világok bukkantak fel minden pár méter után. Az elsőn egy csigákból álló város terült el, ahol minden mozgás lassú volt – még az idő is nyugodtabban telt.
A másodikon egy felhőkből épült játszótér várt rá, ahol puha levegőhinták lengtek, és a gyerekek nevetése buborékokban szállt az égre.
A harmadikon csillagkövek között egy bölcs bagoly őrködött.
– Mit keresel, kis léleklépő? – kérdezte mély, zenélő hangon.
– Nem tudom pontosan – válaszolta Balázs. – Csak… kíváncsi vagyok, mi van a tetején.
A bagoly biccentett.
– A kíváncsiság a legjobb iránytű. Menj tovább. De ne feledd: amit fent megtalálsz, magaddal viszed vissza.
Végül, ahogy Balázs az utolsó fokra lépett, egy hatalmas, fénylő tér nyílt meg előtte. Nem volt benne semmi – és mégis minden: melegség, csillogás, béke. Mintha az ég maga ölelte volna meg.
Balázs ekkor megértette: a varázslétra nem helyekre vezetett – hanem belülre. Az álmaihoz, a képzeletéhez, a bátorságához.
És amikor visszamászott, a kertben csend volt. A létra eltűnt.
De Balázs tudta: ha újra szüksége lesz rá, elég lesz becsuknia a szemét, és elindulni felfelé – magában.
A Mesefa most mintha halk éneket dúdolt volna, miközben Balázs becsukta a könyvet.
– Minden lépés egy fok. Minden álom egy létra. És minden gyermekben ott van az égig érő út – suttogta.
Balázs mosolygott, és elsuttogta:
– Én már megmásztam egyet. És holnap talán újra elindulok.
Itt a vége, kapaszkodj belé!
