Egy hűvös, őszi estén Balázs a Mesefa tövében guggolt. A levelek halk zizegése közé valami új hang keveredett – egy kíváncsi susogás, mintha a fa maga kérdezné:
– Készen állsz egy új történetre?
A varázskönyv kinyílt az ölében, és Balázs már olvasott is:
Az első babysitteres este
Balázs izgatottan és egy kicsit félve hallgatta, amit anya mondott:
– Ma este nem leszünk itthon, de jön hozzád egy kedves lány, Emma. Ő vigyáz majd rád.
Balázsban egyszerre kavargott kíváncsiság, szorongás és egy kicsi remény: hátha mégis jó móka lesz.
Amikor Emma megérkezett, mosolygott, kezében könyvet tartott és egy zseblámpát.
– Készen állsz egy kalandra? – kérdezte vidáman.
Nem telt bele sok idő, és a lakás játékvilággá változott. A plüssök vacsorát kaptak, a nappali sárkánybarlanggá vált, és Emma olyan hangokat tudott kiadni meseolvasás közben, hogy Balázs csak nevetett, és nevetett.
De amikor eljött a lefekvés ideje, Balázs halkan megkérdezte:
– Szerinted anya és apa mikor jönnek vissza?
Emma elmosolyodott, és ezt mondta:
– Tudod, én ilyenkor mindig elképzeltem, hogy a szívem egy kis lámpa. És ha erősen gondolok arra, akit várok, a lámpa fénye elér hozzájuk. Ők pedig érzik, és jönnek is vissza.
Balázs elmosolyodott. – Akkor én most világítok.
Ahogy Balázs becsukta a könyvet, a Mesefa levelei lágyan zizegtek:
– A bátorság néha csak annyi, hogy elfogadsz valakit, aki addig idegen volt – és hagyod, hogy barát legyen belőle.
Balázs bólintott, és arra gondolt, hogy a fény, amit este kigondolt, tényleg célba ért.
Itt a vége, világíts véle!
