A nevét senki sem ejtette ki hangosan, csak őrizték a nyári poros utak, a mezők csendje, és az ecruszínű ég alatti párák. Az emberek csak úgy hívták: az a lány a vadvirágokkal.
Vörös haja szélfútta volt, ahogy a mezők hajladoznak vihar előtt – aranyszálak villantak benne, mintha napfény ragadt volna meg benne egy pillanatra. Két copfba fonta reggelente, kissé suta mozdulatokkal, de nem is akarta, hogy tökéletes legyen. Nem hitt a tökéletességben. Csak abban, ami igazi.
Az aqua-kék ruhája egy régi nyár színe volt – nem új, de a nap már benne volt a rostokban, és a mező illata is. Úgy simult rá, mintha nem is viselte volna, csak összeolvadt vele.
A szeme szürkészöld volt, de nem rideg. Inkább olyan, mint a harmat, amit csak a nap első sugarai tudnak látni – tiszta, halk, és néha túl őszinte.
Nem mosolygott, de nem is volt szomorú. Csak nézett. Egyenesen rád. És abban a pillanatban, ha találkozott a tekinteted az övével, úgy érezted, mintha valaki régen elfeledett történeted emlékezett volna vissza rád.
A háttér – párás, ködös kékek, bordók, vadvirágok ecru szirmok között – nem volt csak dísz. Az volt az ő világa. Ahol nem kérdezett senki semmit, de mindenki érzett valamit. Ahol a csend is mondott valamit, és az idő nem rohan, csak visszanéz néha.
