Gaston beagle volt. De nem akármilyen!
A bundája selymes volt, a szeme huncut, mégis egy kicsit mélabús, mintha mindig épp egy régi sanzon refrénjére gondolt volna. És a legfontosabb: mindig viselte a ferdén félrebillentett sapkáját – olyan igazi párizsi, kisfiús lapos sapkát, mint amilyet a Montmartre-on látni az öreg rajzolókon vagy a pékség előtt álldogáló gyerekeken.
Senki sem tudta, honnan jött. Egy napon egyszerűen csak ott volt. Végigvonult Belleville macskaköves utcáin, komoly léptekkel, a farkát méltóságteljesen a magasba emelve, mintha épp ő lenne a város polgármestere.
A pékség előtt mindig megállt – nem ugatott, csak leült, és a sapkáját kicsit előretolta, mintha koldulna… stílusosan. És rendszerint kapott is valamit: egy kiflivéget, egy sajtdarabkát, vagy épp egy nevetést.
A piac árusai már ismerték:
– Itt jön Gaston, a sapkás úrfi! – mondták.
És ő biccentett. Komolyan. Mint aki tudja, hogy hírnévvel felelősség is jár.
Délben mindig a „Chez Simone” nevű kis kávézó elé ült. Ott, a terasz egyik kerek asztala alatt, várt egy szelet croissantra. Simone néni – már nyugdíjas, de egykor operaénekes volt – minden nap odacsúsztatta neki.
– Na tessék, monsieur le Chien. Egy darabka Párizsból.
És Gaston, a párizsi beagle, lassan, méltósággal ette meg, mintha tudná: ez nem csak péksütemény – ez életérzés.
„Gaston nem beszélt – de ha ránéztél, pontosan tudtad, mit mondana: az élet szép, ha jó sapkád van, és minden utcasarkon új illatok várnak.”
