Nem minden cica születik a fényben.
Van, aki a sötétben szőtt fonálban kel életre.
A fonalkosár mélyén, egy régi szalmaszövésű, kissé megkopott, de még mindig melegséget árasztó fonott kosárban lakott Mewschievous, a fekete kiscica. Nem volt nagyobb egy gombolyagnál, de a szeme – két ragyogó, világító kék csillag – olyan figyelmet parancsolt, mintha az egész világot látta volna már, csak nem mesél róla, csak… játszik vele.
Senki sem tudta, hogyan került oda. Egy napon egyszerűen ott volt. Mintha az egyik fonalból gombolyította volna ki magát a sötétség, és szőtt volna bele egy leheletnyi kíváncsiságot, egy csipetnyi káoszt – és rengeteg bajkeverő szeretetet.
Az öreg varrónő, akié a kosár volt, csak ennyit mondott:
– A fonál régóta él. Néha tud is valamit. És most egy macskát álmodott magának.
Mewschievous nappal nem mutatta magát. Elbújt a fonalak között, mintha maga is csak egy újabb árnyalat lenne a kék százféle változata közül. De éjjelente… akkor életre kelt.
Lábujjhegyen, hangtalanul járt a padlón, bajusza rezdült a huzatban, és kis karmocskái nem harapni, csak simítani akartak. Nem vadászott – felfedezett.
És amerre ment, kék fonál szőtte újra a világot.
Egy szál átkúszott a varrógép pedálja alá, másik feltekeredett a szék lábára. De az igazi varázslat az volt, ahogy a fonál nemcsak helyeket, hanem történeteket is összekötött.
Egy este például Mewschievous beleugrott egy gombolyag közepébe, és mire kimászott, a fonálra rá volt hímezve egy álom: egy kisfiú, aki tengerészként járta a világot. Egy másik alkalommal a fonál egy mesebeli erdőt formált a padlón, és a cica ott üldögélt a „fa tövében”, mintha valóban létezne.
De a cica nemcsak szőtt – néha gubancolt is. Mert néha pont az kell, hogy valami kibogozhatatlan legyen. Hogy le kelljen ülni mellé, türelmesen, lassan, és közben rájössz: nem a fonalat gubancolod ki – hanem magadat.
Az öreg varrónő már nem varrt sokat. De minden éjjel felébredt egy pillanatra, és hallotta a puha tappancsokat, látta a halvány fényjátékot, ahogy a fonál világított a sötétben. És elmosolyodott.
– Ez a cica nem eszik, nem alszik, csak játszik – suttogta. – És minden mozdulata után új minta születik a világban.
Aki látja, azt hiszi: csak egy fonalak közé szorult fekete cica, aki bajt kever.
De aki érti, az tudja: ő a történetek őrzője. A játékos ihlet. A titkos kezdete minden új alkotásnak.
