Egy forró nyári napon Balázs a Mesefa árnyékában heverészett. A távolból mély motorzúgás hallatszott, ahogy egy nehéz jármű lassan gurult el az utca végén. Balázs felült, és csak ennyit mondott:
– Vajon mit cipel?
A Mesefa ekkor susogni kezdett, és a varázskönyv újra megnyílt. A következő lap egy hosszú, erős kamiont mutatott, a platóján munkagépekkel. A kamion neve Matyi volt.
Matyi, a hűséges szállító
Matyi egy nagy, piros-sárga kamion volt, vastag kerekekkel, tükrökkel, és egy hatalmas platóval, amit mindig valami izgalmas dolog foglalt el: markoló, dömper, úthenger, vagy egy kis sárga kotrógép.
Ő nem versenyzett, nem sietett – de mindig pontosan odaért, ahová kellett.
A munkagépek nagyon szerették Matyit, mert tudták: ha ő jön, az azt jelenti, hogy új kaland kezdődik.
– Szállítás indul! – kiáltotta reggelenként vidáman.
A markoló boldogan koppantott a kanáljával, a dömper pedig megemelte a platóját, mintha integetne.
Egy nap Matyinak egy különösen nehéz küldetése volt: egy hegyen kellett átvinnie az egész csapatot. Az út meredek volt, a kanyarok szűkek, és az egyik munkagép – egy kis úthenger, Tóbiás – nagyon izgult.
– Mi van, ha lecsúszom? – suttogta.
– Nem fogsz – válaszolta Matyi nyugodtan. – Itt vagyok alattad. Az én dolgom, hogy elvigyelek.
És ahogy kapaszkodott felfelé, Matyi nem nyögött, nem panaszkodott. Csak brummogott egy ritmust, amitől mindenki megnyugodott.
A hegy másik oldalán egy nagy, üres tér várt rájuk. Oda kellett felépíteni egy új játszóteret! Amint Matyi leengedte a rámpát, a gépek leugrottak, és máris munkához láttak. Földet szállítottak, talajt egyengettek, hintaalapot készítettek.
Matyi egy fa alá gurult, és csendben figyelte őket.
– Nem én építettem – gondolta. – De elhoztam, akikkel megépülhet.
És ez neki pont elég volt.
Balázs becsukta a könyvet, és úgy érezte, mintha a levelek is egy kicsit nehezebben zizegtek volna, mintha egy kamion platóján zötyögnének.
– Néha a legnagyobb erő nem azé, aki ás, hanem azé, aki visz – suttogta.
Itt a vége, zötyögj véle!
