Egy borongós délután Balázs egy szelet csokitortát majszolt a Mesefa alatt. Az eső kopogott a leveleken, a kakaós morzsák a tányér szélén üldögéltek, és Balázs azt gondolta: „Kár, hogy a torta nem tart örökké.”
A Mesefa ekkor zizegni kezdett, és a varázskönyv lapjai kinyíltak. Egy különleges cukrászműhely képe rajzolódott ki… ahol megszületett Csokó, a torta, aki nem akart elfogyni.
Csokó, a csokitorta
Csokó nem volt akármilyen sütemény. Puha piskótarétegek, selymes csokikrém, az oldalán csokireszelék, a tetején pedig egy epertrónon csücsült.
Ő volt a születésnapok álma, a bulik fénypontja. De volt benne valami különös: minden alkalommal, amikor egy szeletet levágtak belőle, egy új réteg nőtt a helyére.
– Nem vagyok még kész! – nevetgélt Csokó, miközben a krém újra kisimult rajta.
Misu volt az első gyerek, aki észrevette.
– Anya, nézd! Már megettem egy szeletet, de még mindig ugyanakkora!
A szülők csak mosolyogtak, azt hitték, képzelődik. De amikor a hatodik szelet után is teljes volt a torta, mindenki döbbenten állt.
Csokó vidáman szólt:
– Miért olyan nagy baj, ha nem fogyok el? Mindenkinek jut – mindig!
Egy nap elhatározta, hogy világot lát. Nem maradt tovább tortatálcán. Útnak indult egy guruló cukrászdás dobozban, és sorra bukkant fel ott, ahol szükség volt egy kis boldogságra:
- Egy kórház gyerekosztályán, ahol a nevetés hangosabb lett, miután Csokó megérkezett.
- Egy idősotthonban, ahol az emlékekkel együtt egy kis csokidarab is megolvadt a szívekben.
- Egy iskolai pikniken, ahol a gyerekek megtanulták, hogy a legjobb dolgok azok, amiket megosztunk.
Valaki egyszer megkérdezte Csokót:
– Hogy lehet, hogy sosem fogysz el?
Csokó elmosolyodott, a krémje enyhén rezgett.
– Mert minden szelet, amit szeretetből adnak, visszanő.
Balázs becsukta a könyvet, és csak ennyit mondott:
– Ha lesz egy szülinapi tortám, az első szeletet másnak adom.
A Mesefa lágyan zizegett, mintha azt súgná:
– Amit megosztasz, az marad meg igazán.
Itt a vége, csurranjon véle!