A Nő, aki a felhőkből öltözködött – Egy történet az esőhöz táncoló léptekről
Réges-régen, egy olyan város felett, ahol a felhők ismertek minden utcát, élt egy különös nő. Nem volt királynő, nem volt tündér, de mégis, ha megjelent, minden szem rászegeződött.
Aurélie-nek hívták, és ruhái nem selyemből, nem bársonyból készültek.
Ő a felhők ruháit hordta.
Egyik reggel, mikor az ég szürkés, puha gyapjúként borult a városra, Aurélie kilépett az ajtaján. Rajta egy pöttyös ruha, amit aznap hajnalban szőtt össze a reggeli párából. Minden pötty egy-egy kis gomolyfelhő volt, mintha az ég játszott volna a szabóval.
A kezében pöttyös esernyőt tartott — de nem akármilyet. Azt is felhőből hajtotta, ujjai között a vízpára puhán alakult kupolává.
Aznap este különös eső hullott a városra: neonfényű, világító cseppek záporoztak az égből, mint apró szentjánosbogarak. Az emberek a boltok ereszei alá húzódtak, de Aurélie kilépett az utcára.
Minden lépésére fény gyúlt a macskaköveken. A ruha fodrai alatt fényes árnyék táncolt. Az esernyőjén a cseppek halkan pukkantak, mint pezsgőbuborékok.
Aurélie nem sietett. Sétált, mintha táncolna.
A felhők ruhája lebegve ölelte körül. A fények tükröződtek a nedves utcákon, mintha maga az égbolt szállt volna alá egy pillanatra.
Aznap éjjel a város lakói sokáig ébren maradtak. Nem merték elhinni, amit láttak.
De másnap hajnalban a párás ködben apró pöttyök díszítették a házak falát — mintha valaki láthatatlan ecsettel hagyott volna üzenetet:
„Ne félj táncolni az esőben — néha a legszebb pillanatok ott születnek.”
És azóta, ha néha szokatlan fényű eső érkezik, a városiak csak mosolyognak:
– Aurélie ma is táncol valahol.
