A pillanat, amikor minden elcsendesül – Egy történet az ölelésről, amelyben a világ megáll
Nem tudták pontosan, mikor kezdődött.
Talán már azelőtt, hogy megpillantották egymást.
De amikor az első ölelés megtörtént, minden más megszűnt.
A világ hangjai tompán hátrahúzódtak, a körvonalak fellazultak.
Csak ők ketten maradtak: egy férfi és egy nő, egy vörösbe öltözött szenvedély, egy arannyal szegélyezett pillanat.
A nő ruhája, mint láng, úgy tekeredett köréjük. Minden ránc, minden fodor egy történetet mesélt – vágyakról, várakozásról, újratalálásról. A férfi karja szorosan ölelte őt, mintha tudná: az igazi szerelem nem mindig hangos. Néha csak egy halk lélegzet, egy közös csend.
Körülöttük örvénylő színek formálódtak: mélyvörösök, királyi kékek, tiszta aranyak, mintha a világ minden érzése egyszerre akart volna megszületni bennük.
Nem beszéltek. Nem kellett.
A testük beszélt helyettük – a gesztusok, a tenyér melege, a ruha lágy redőiben megbúvó rezdülés.
Ez nem egy búcsú volt, nem is találkozás.
Ez az a fajta ölelés, amit akkor adunk, amikor minden a helyére került. Amikor már nem kérdés, hogy hova tartozunk.
Talán csak egy percig tartott.
De az idő, ott, abban a pillanatban, megszűnt számítani.