Timia és a méhecske – Egy különleges barátság története
Egyszer, valahol a dzsungel szélén, élt egy fiatal tigrislány, akit Timiának hívtak.
Timia nem volt olyan, mint a többi tigris. Nem szerette a versengést, a harcias morgást, és nem érdekelte, hogy ki tud a leghangosabban üvölteni az éjszakába.
Ő inkább figyelt.
Szeretett a fűben feküdni, a szél zúgását hallgatni, a madarakat követni a tekintetével, vagy meglesni, ahogy a kis gyíkok futkároznak a meleg köveken.
– Timia túl csendes – mondogatták a nagy tigrisek.
– Timia túl kíváncsi – dünnyögtek az idősebbek.
De Timia nem törődött ezzel.
Ő tudta, hogy valami fontosabb dolgot keres.
Nem a legerősebb akart lenni, hanem az, aki megérti a világot.
Egy nyári délutánon Timia épp a kedvenc tisztásán heverészett.
A fű langyos volt, az árnyék hűvös, és a levegő tele volt a virágzó fák illatával.
A nagy, narancsbarna szemei lassan lecsukódtak.
És akkor…
Zzzzzzzzzzzzzzzz…
Valami megzizzent a levegőben.
Majd egy apró érintés: egy puha, pici lábacska landolt az orrán.
Timia pislogott.
Egy méhecske volt az. Apró, szőrös, rezgő szárnyú lény, aki mindenféle illatokkal és virágporral volt tele.
De ami igazán különös volt: a méhecske nem félt.
Csak üldögélt. Nézte a tigrist.
Timia sem mozdult. Nézte a méhecskét.
– Szia – mondta halkan Timia. – Te vagy az első, aki nem ijed meg tőlem.
– Zzzzzz – válaszolta a méhecske. Timia úgy értette:
– Te vagy az első, akit nem akarok elkerülni.
Így hát ott ültek. Egy apró pillanatban, két világ – az óriás és a parányi – egyforma lett.
Timia érezte, ahogy a méhecske lábai megcsiklandozzák az orrát. De nem rándult meg. Tudta, hogy ha mozdul, a varázs megtörik.
A következő napokban a méhecske, akit Timia elnevezett Zizinek, minden reggel meglátogatta.
Hol az orrára ült, hol a fülébe bújt, máskor csak körözött felette játékosan.
Zizi elmesélte a virágokról, a méz készítéséről, a kaptárról.
Timia elmesélte a holdfényről, a szelek táncáról, a régi fák neszeiről.
Mert bár egyikük sem tudott igazán beszélni, a figyelem, a csend és a kíváncsiság volt a nyelv, amit mindketten értettek.
A többi állat eleinte csodálkozott.
– Egy tigris és egy méhecske? Az meg hogy lehet?
De aztán látták, hogy Timia nyugodtabb, bölcsebb lett.
És látták, hogy Zizi mosolyog – ha lehet ilyet mondani egy méhecskéről.
Egy napon hatalmas szélvihar jött a dzsungelre. A fák meghajoltak, a levelek zúgtak, és a virágok letörtek.
A kaptár, ahol Zizi lakott, leesett egy magas ágról.
Timia nem habozott.
Követte a zümmögést, odasietett, és hatalmas mancsaival óvatosan megemelte a kaptárt.
Olyan gyengéden, hogy egy szál méz sem csordult ki.
Felrakta egy új, biztonságosabb helyre, a tölgyfa tövébe.
A méhek zümmögve hálálkodtak.
Zizi aznap este visszaszállt Timia orrára, és egy virágszirommal a szájában ajándékozta meg.
Timia nevetett.
– Te vagy a legkisebb barát, akit valaha ismertem. És talán a legnagyobb tanító is.
A dzsungelben ma is mesélik:
volt egyszer egy tigris, aki sosem harapott — csak hallgatott.
És egy méhecske, aki nem szúrt — csak barátkozott.
Ők ketten bebizonyították, hogy
a különbségeink nem elválasztanak — hanem összehozhatnak.
Ha elég bátrak vagyunk figyelni. És nem csapni.
