Egy délután, amikor az ég alig dörzsölte ki a szemét, Balázs újra a Mesefa alá kuporodott.
Az avar illata, a gyökerek melegsége ismerős volt. Ma nem vitt magával játékot. Csak ült.
– Bárcsak lehetne úgy mesélni, hogy nem is beszél az ember… – gondolta halkan.
A Mesefa levelei finoman zizegni kezdtek. A tövében megrezdült a moha, és a kis varázskönyv megnyílt. Egy világ rajzolódott ki benne:
mélykék tenger, ringó alga, és egy polip – aki tintával beszélt.
Valahol a korallzátony alatt, egy puha sziklaodúban élt Okta, a kis polip. Ő nemcsak a víz alatti áramlatokkal mozdult – hanem a saját színeivel is: minden érzéshez más árnyalat.
Ha izgatott volt: citromsárga.
Ha boldog: szivárványos.
Ha álmodozott: lágy lila.
De Okta nemcsak önmagát színezte át. Hanem a vizet is – a tintájával festett. Nem ijesztően. Inkább mesésen.
Ha szomorú halat látott, spirálmintákkal vigasztalta.
Ha barátja bánatos volt, szív alakú örvényt rajzolt.
A kis halak pedig naponta kérdezték:
– Mit mesélsz ma, Okta?
Egy nap a tenger felől zavaros víz érkezett. Három búvár sodródott le a zátonyokhoz – és eltévedtek. Félig elveszve, tanácstalanul lebegtek, nem találva vissza a felszín felé.
A többi állat megbújt. De Okta előmerészkedett. Nem ugrott eléjük. Nem csapott zajt.
Csak úszott – és rajzolni kezdett a vízbe.
Hullámot. Irányt. Egy biztonságos ösvényt. A tintája útvonallá vált, amit még az emberek is megértettek.
A búvárok követték – és a végén, biztonságban felbukkantak a tenger felszínén.
A következő héten jött a nagy esemény: A Tenger Napforduló Ünnepe.
Mindenki készült. A tengeri csikók kórust gyakoroltak. A medúzák világító táncot mutattak be.
És Oktát is hívták:
– Lesz előadásod?
– Lesz – mondta mosolyogva. De nem szólt többet.
Amikor rá került a sor, csak előbújt.
És a vízbe rajzolt.
Csillagokat. Csigaházat. Egy kinyílt kagylót, benne egy gyönggyel.
Majd egy kört. Egy napot. Egy szívet.
A tengeri népek hangtalanul figyeltek. Nem tapsoltak. Mert a csend is tud ünnepelni.
És amikor a tintaképek lassan eloszlottak, mindenki tudta: valami fontos történt. Valaki megmutatta magát – nem harsányan, hanem igazán.
Balázs becsukta a könyvet. A levelek halkan zizegtek. A szeme sarkában mintha halvány szivárványszínt látott volna az ég felé futni.
– Néha a legtöbbet úgy mondjuk ki, hogy nem is mondunk semmit – suttogta.
A Mesefa válaszul csendben fényt vetett rá, mint egy apró, meleg rajz.
És Balázs színes kavicsokat kezdett rakni a földre. Mint Okta.
Itt a vége, tintával írtam véle.
