A nő, aki vízre lépett – Egy történet arról, amikor a lélek táncolni kezd
Nem volt neve. Legalábbis senki nem tudta.
Amikor megérkezett, a tó partja még üres volt. A nádas susogott, a felhők hangtalan lebegtek az alkonyi fényben. A víz sima volt, mint a csend maga.
És akkor ő kilépett.
Mezítláb. Vörös ruhában.
A ruha nem volt hétköznapi. Nem csillogott, nem volt túlzó. Mégis, ahogy a testére simult, majd megperdült körülötte, az emberek azt érezték: ez a ruha nem szövetből készült. Ez érzelemből volt.
Szenvedélyből, amit sokáig rejtett valaki, és most végre megszólalhatott.
A nő nem szólt.
Nem kellett.
Mozdulat volt minden szava.
A zene, amit senki nem hallott, ő benne szólt. És a teste válaszolt rá, mint egy hangszer, amit soha senki nem hangolt be kívülről – csak belülről rezgett.
És akkor megtörtént.
A vízhez ért. És nem süllyedt el.
Nem csobbant. Nem remegett.
A víz egyszerűen elfogadta.
Mintha tudta volna:
“A nő nem uralni akar. Csak része lenni annak, ami van.”
Az emberek, akik a fák mögül figyeltek, megdermedtek.
Nem tudták eldönteni, álmot látnak-e, vagy valami különös igazság pillanatait.
A nő táncolt.
Nem színpadon. Nem rivaldafényben.
Csak a vízen.
A vörös ruhája, mint tűzpiros láng, forgott körülötte. A haja aranyként ragyogott az alkony utolsó sugarában.
És minden mozdulata azt mondta:
“Nem kell megfelelned. Csak mozdulj végre úgy, ahogy érzel. Nem kell figyelni, csak érezni.”
A múlt csendje
Volt valami a mozdulataiban, ami elárult egy régi történetet.
Talán ő is megpróbált már beolvadni. Szabályokat követni, mások ritmusára élni.
Talán sokáig nem mozdult.
Talán félt.
De ez már nem számított.
Mert most már táncolt.
Nem másokért. Nem tapsért. Nem elismerésért.
Csak azért, mert él.
És valami történt a nézőkben is.
A víz fölött, a mozdulatok közt, mindenki magára ismert egy pillanatra.
Egy régi álomra. Egy eltemetett hangra. Egy gyermeki mozdulatra, amit már rég elfelejtett.
A tánc nem a test volt.
Hanem a lélek ösvénye, amit egy nő épp most lépett ki magából — mezítláb, hangtalanul, vízre lépve, vörös ruhában.
Másnap…
Másnap reggel a tó megint csendes volt.
Semmi különös nem látszott. Csak néhány hullámgyűrű, és valami halvány, finom vörös csík, mint egy emlék, amit a víz sem akart feledni.
Az emberek sokáig nem beszéltek róla. Mert nem tudták, hogyan kell.
De amikor valaki a tóhoz ért, egy idő után lelassított.
Levette a cipőjét.
És figyelte, hogyan tükröződik benne az ég.
