Egy szép, szellős délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A fák lombja halkan susogott, és Balázs csak ringatózott előre-hátra a saját képzeletében. A lábával apró köröket rajzolt a porba, mintha egy láthatatlan hintaszékben ülne.
– Olyan jó lenne, ha az egész világ csak hintázna egy kicsit – gondolta.
A Mesefa levelei megzörrentek, majd halkan zizegni kezdtek. A varázskönyv lapjai lassan felnyíltak, és egy új történet bontakozott ki:
egy kecskéről, akinek ez pontosan ugyanígy eszébe jutott. Őt hívták úgy, hogy Tekerő.
Tekerő, a kecske, aki hintaágyat épített
Tekerő egy domboldalon élt, ahol a fű puha volt, és a fák épp úgy hajoltak össze, mint két jóbarát, akik titkokat súgnak egymásnak.
Egy reggel Tekerő felébredt, és nem volt kedve ugrálni. Nem volt kedve mekegni. Csak valami… ringatózós jókedvre vágyott.
Így hát nekilátott. Fogott egy pokrócot, néhány hajlékony ágat, és két fa közé felkötözte a világ első kecskehintaágyát.
Amikor belehuppant, csak ennyit mondott:
– Hm. Ez jobb, mint a friss pitypang.
És amikor halkan megmozdult a szél, és a hintaágy megindult vele, Tekerő halkan mekegni kezdett egy dallamot. Egy dallamot, amit addig senki sem hallott.
Másnap a tyúkok kotkodáltak:
– Mekegő kecske, mit építettél? Mi ez a lengő vacak?
Tekerő nem szólt semmit. Csak hozott nekik is egy kisebb hintát. És amikor az első tyúk belehuppant, először csapkodott a szárnyával – majd megnyugodott.
– Hát ez… olyan, mintha újra tojnék – mondta nevetve.
Ettől kezdve minden nap épült egy új hinta. Egy a borznak. Egy a rókának. Egy a sünnek, aki csak este hintázott, mikor már hűvös volt és csillagos az ég.
Nem voltak versenyek. Nem voltak szabályok. Csak együtt lengő lélegzetek.
Egy reggel Tekerő ébredés után kinézett a dombtetőről – és látta, hogy a hintákban már mindenki ott van. Ringanak. Mosolyognak.
– Mi lenne, ha ma… nem építenék új hintát? – gondolta. – Hanem csak ünnepelnénk?
És így történt. Minden állat elhozta a saját plédjét, párnáját, uzsonnáját, és együtt hintáztak csendben, aztán nevetve, aztán újra csendben.
Azóta ezt a napot úgy hívják az erdőben, hogy:
„Ringató Nap.”
És Tekerő hintaágya azóta sem üres – mindig ül benne valaki, aki egy kicsit meg szeretné pihenni a világot.
Balázs becsukta a könyvet, és sóhajtott. De nem úgy, mint aki szomorú. Hanem mint aki megérkezett valahová.
– Talán minden nap jobb lenne, ha csak egy kicsit hintáznánk benne – mondta.
A Mesefa finoman megbillent egy ágat. Mintha azt mondaná:
„Nem sietünk. Előre. Hátra. Csak együtt.”
Itt a vége – ringasd véle.
