Képzeld el, hogy egy este, amikor végre elcsöndesedik a lakás, és te már mélyen alszol, a tárgyaid összeülnek egy kis megbeszélésre. Nem drámázni, nem panaszkodni. Csak… értékelni téged. Jó szándékkal. Egy kis szeretettel, némi szarkazmussal, és persze – rengeteg bennfentes információval.
A kulcstartód, a bögre, a telefonod, a fülesed, a jegyzetfüzeted – mind ott vannak. Egy esti gyűlésen, amit sosem látsz. De talán itt az ideje, hogy meghallgasd őket.
A telefon (a gyűlés moderátora)
– Kezdjük, mert épp 8 százalékon vagyok, és töltőre sincs esély. Én már nem panaszkodom, csak konstatálom: napi 7 órát vagyok használatban, ebből legalább 3 céltalan görgetés.
– Én tudom, mikor sírt. Mikor nevetett. Én láttam az összes el nem küldött üzenetet. Ismerem a hajnali 2-kor elolvasott motivációs idézeteit, és azt is, mikor úgy néz ki, mintha videóhíváson lenne, de valójában csak a kamerát próbálja, hogy néz ki sírás után.
– Csak egy dolgot kérek: néha nézzen máshová. Mert amit én látok, az már néha túl sok. És talán neki is jót tenne egy kis szünet… nélkülem.
Kulcstartó (a kissé cinikus jegyző)
– Köszönöm, uram, igen. Nos, én lennék az apró, Prágából hozott kulcstartó, amire egykor azt mondta: „Ez emlék.” Ma már leginkább az ágyneműtartóban élek, vagy a mosógép mögött.
– Egyszer 10 percig sírt, mert nem talált meg. Én ott voltam. Szó szerint. A kabát belső zsebében. Nem szóltam – ő nem kérdezett.
– Javaslat: alkossunk egy dedikált kulcshelyet. Tudjátok, egy kis tálca, kis horgas dolog. Ha más nem, legalább esztétikai céllal. Egy tárgynak is jár méltóság.
Bögre (a szenvedélyes hozzászóló)
– Először is: én vagyok az egyetlen, aki minden reggel kapcsolatban van vele. Nincs nap nélkülem. És mégis, néha úgy bánik velem, mint egy egyszer használatos pohárral. Háromszor melegít fel benne ugyanazt a kávét! Háromszor!
– A belső falamon már látszik az idő. De én nem bánom. Én tanúja vagyok a reggeli csendnek, a délutáni elmerengésnek, az esti nosztalgiának.
– Csak arra kérném: néha mosson el. Ne csak öblítsen. És egy picit nézzen rám. Hogy lássa: én is láttam őt.
Füles (a halk szavú tanú)
– Sziasztok. Én nem akarok panaszkodni, csak… elmondanám, hogy a bal oldalam már nem működik. Nem azért, mert elromlottam. Mert túlhordtak.
– Én hallottam minden playlistet, minden bűnbánó zenét, minden nosztalgikus sétát. Ott voltam a villamoson, az elalvásnál, a futásnál, amit két hét után abbahagyott.
– Néha azt kívánom, bárcsak hallgatna valami csendet is. Mert nem minden zaj menekülés. Van, amit el kell csendben viselni.
Jegyzetfüzet (a csöndes bölcs)
– Engem egyszer megvett egy papírboltban. Vastag, szép borító, tiszta lapok. Azt mondta: “Ebbe majd az igazi dolgokat írom.”
– Most 14 oldal van megtöltve. Az első három: célok. A következő: lista a boltba. Utána: pár sor, amit gyorsan leírt, majd letépett.
– De én nem haragszom. Én csak várok. Mert még mindig van bennem hely arra, amit nem mond ki. És ha egyszer megint leül, én akkor is készen leszek.
Páratlan zokni (a mindig elfelejtett)
– Ja, hello. Én vagyok az, aki már rég nem reménykedik. A párom? Fogalmam sincs. Talán egy másik dimenzióban él. Talán újrahasznosították.
– Engem csak betuszkoltak a fiók mélyére. Mert „hátha egyszer megkerül”. Nevetnem kell. Én már beletörődtem.
– Csak egy dolgot kérek: vagy adj új értelmet az életemnek – törölgesd le velem a port, legyek bábozó zokni – vagy engedj el. Mert a semmi közepén lenni, nap mint nap… az fárasztóbb, mint gondolnád.
A közös hang
Ezek vagyunk mi. A tárgyaid. A mindennapjaid néma kísérői. Mi nem kérünk sokat. Csak hogy néha észrevegyél minket. Mert rajtunk keresztül néha magadhoz is közelebb kerülhetsz.
A kulcstartó a biztonságod. A bögre a szokásaid. A telefon a figyelmed. A füles a menekülésed. A jegyzetfüzet az elfojtott gondolataid. A zokni? A felejtett, de valaha szeretett részed.
Ha reggel újra kézbe veszel minket, talán egy picit más szemmel nézel ránk. És akkor mi is szívesebben lennénk a társaid.
Mert mi már rég nem csak tárgyak vagyunk.
Mi: a történeteid őrzői vagyunk.
