Egy ragyogó reggelen Balázs a Mesefa tövében nyújtózott egy nagyot. A napfény apró foltokat szórt a fűre, a madarak pedig elkezdték reggeli kórusukat.
– Csip-csip-csip… csip-csip… – szólt minden ágról.
Balázs hallgatta, de aztán kicsit oldalra billentette a fejét.
– Milyen lenne, ha egy madár egyszer nem így énekelne? – suttogta mosolyogva.
A Mesefa ekkor megrezzent, és a varázskönyv halk zizegéssel nyílt fel. Egy új történet bújt elő a lapok közül – egy különösen kíváncsi madárról, akit úgy hívtak: Pipiszárny.
Pipiszárny egy apró, vidám tollgombóc volt. Látszatra semmiben sem különbözött a többi kismadártól: barna pettyek, puha szárnyak, fürge lábak.
De egy valamiben teljesen más volt.
Unatkozott a “csip-csip”-ben.
– Miért mindig ugyanaz a hang? – csivitelte magának egy hajnalon. – Mi lenne, ha ma máshogy próbálnám?
És aznap reggel, amikor a többiek már rázendítettek, Pipiszárny mély levegőt vett, és:
“Duuu-dap! Dap-duuuu-diii!”
A fák elcsendesedtek.
– Ez… ez jazz volt? – kérdezte döbbenten egy rigó.
– Talán – mosolygott Pipiszárny.
Másnap: 💤 „Laaa-laa-looo… hmmmmm…” – egy lassú, altatódalos trillázás.
Harmadnap: 🎺 „Tút-tüt-tááám!” – mintha egy trombita harsant volna.
Negyedik nap: 💃 „Pipi-pa! Tra-la-li!” – spanyol stílusban dalolt.
A többi madár eleinte csak figyelte.
Majd elkezdték utánozni.
A rigó beatboxolt. A szarka zümmögött. Egy veréb pedig még suttogva is próbált énekelni.
A reggeli erdei hangok sosem voltak ilyen színesek.
Egy hét múlva az öreg baglyok meghirdették:
„Madárdal Ünnep!”
Nem verseny volt. Nem is bemutató. Csak egy nap, amikor minden madár azt énekel, amit a szíve dúdol.
Pipiszárny akkor nem kezdett el énekelni. Először csak figyelt.
Hallotta, ahogy mások csipognak, dudorásznak, zümmögnek, trombitálnak, sőt… valaki még kopogott a faágon ritmusra!
És akkor Pipiszárny is megszólalt:
„Együtt szólunk igazán szépen.”
Az erdő hangja nem volt tökéletes. De őszinte volt. Szabad volt. És boldog.
Balázs becsukta a könyvet. A fákon még mindig szólt a madárdal.
Egy apró hang, kicsit rekedten, kicsit furcsán, azt énekelte:
– Pí-pi-pa… laa-laa-taa…
Balázs mosolygott.
– Lehet, hogy a legszebb dallam nem az, amit mindenki ismer. Hanem amit valaki úgy énekel, ahogy csak ő tud.
A Mesefa egy levelet lebegtetett meg előtte.
Mintha azt mondaná:
„A változatosság – az igazi kórus.”
Itt a vége – dúdold véle. 🎶🐦🌼
