Aznap délután a levegőben már ott volt az ősz illata. A szél langyosan simogatta Balázs arcát, miközben a Mesefa tövében ült, és a felhőket bámulta. A játszótér gyerekektől zsongott. Valaki épp hangosan kiáltott:
– Figyelj, mit tudok!
És máris a mászóka legfelső ágáról ugrott a homokba. Mások nevettek, tapsoltak, újra próbálták.
Balázs csak nézte őket.
Nem volt szomorú. Nem is félt igazán. Csak valahogy… belülről volt csendes. Mintha a lábai nem akarták volna követni a gondolatát. Szeretett volna ő is felmászni, ugrani, szaladni – de nem tudta eldönteni, mikor lenne a jó pillanat.
A Mesefa ekkor megmozdult. Levelei lágyan zizegtek, mintha suttognának valamit, amit csak Balázs hallhat. A fa mélyéből előbújt a varázskönyv, lapjai halkan sercegve nyíltak szét az ölében. És ott volt egy új mese, ami olyan volt, mint egy halk bátorítás: Csipp, a madárka története.
Valahol, egy sűrű levelű tölgy legfelső ágán, élt egy madárfióka, akinek puha, pelyhes tolla alig bírta még a szél. Csippnek hívták, és nap mint nap azt nézte, ahogy a testvérei bátran elrugaszkodnak a fészek pereméről. Egy szempillantás alatt eltűntek a levelek között – repültek. Nevettek. Cikáztak a napfényben.
Csipp viszont nem mozdult.
Ő csak ott ült. Néha megfeszítette a lábát, és már-már úgy tűnt, hogy elrugaszkodik. De aztán mindig visszahuppant.
– Még nem most – mondta magának halkan. – Talán holnap.
A testvérei biztatták.
– Nem is nehéz! Próbáld meg! Majd elkap a levegő!
De Csipp nem félt a levegőtől. Inkább attól tartott, hogy ő maga nem elég. Hogy nem jól csinálja majd. Hogy mindenki nézi.
Minden reggel azt ígérte magának: „Ma megpróbálom.”
És minden este azt súgta: „Majd holnap. Még nem most.”
A szülei nem siettették. Nem tolták le a fészek széléről. Csak időnként rápillantottak, és meleg szemükben ott csillogott a türelem.
Egy nap aztán Csipp egyedül maradt a fészekben. A többiek már messze jártak – a fákon túl, a hegyek mögött. A szél egyedül simogatta a tollait.
Nem történt semmi különös.
Nem volt se különös fény, se hangos pillanat. Csipp csak ült – mint mindig. És akkor egyszer csak… nem gondolkodott.
Csak felállt. A fészek szélén megállt. Egy ág megreccsent valahol messze. Egy levél lehullott. És Csipp elrugaszkodott.
Nem volt tökéletes. A szárnya megremegett. Egy pillanatra megbillent. De aztán… elkapta a levegő. Nem emelte magasra. Nem vitte messzire. De vitte.
Repült.
Ahogy haladt, nem is értette, miért halogatott ennyit. Nem kellett hozzá varázslat. Csak egy pillanatnyi bátorság, amit nem gondolt túl.
Attól a naptól kezdve, amikor valaki azt mondta: „Én nem merem…”, Csipp csak ennyit felelt:
– Én sem. Aztán mégis.
Balázs becsukta a könyvet. A mászókán még mindig játszottak a többiek. Nem tudta, felmászik-e most. Talán még nem. Talán csak egy lépcsőfokot próbál ki. Vagy talán semmit – csak mosolyog egyet magában, és megjegyzi:
“Én sem. Aztán majd egyszer – mégis.”
A Mesefa ágain lassan egy levél zizzent meg, spirálban lepergett, és Balázs ölébe esett. Nem volt különleges levél. Mégis… benne volt minden.
Itt a vége – szárnyalj bele a mesébe.
