Az erdőben csend volt, olyan csend, amit csak azok hallanak, akik már túl sokáig nem kérdeztek semmit.
A lány egyedül állt a fák között, kezében egy törött tükördarabbal.
Nem emlékezett rá, mikor vette fel. Talán már régóta a zsebében volt.
Talán valaki más adta neki.
De most elővette, és belenézett.
És akkor meglátta az arcát.
Nem az egész arcát.
Csak azt a részt, amit a törés engedett látni.
A szeme komoly volt, a szája néma. A tekintet éles, mintha valamit kérdezne, amit ő maga sem ért.
A tükör széle durva és hideg volt, a darab formátlan, de amit mutatott, az pontos volt és kegyetlen.
És a lány rájött:
ez az arc ismerős.
Ez az a része, amit mindig elrejtett.
Nem a kedves mosoly, nem a megfelelni vágyás, nem az a kép, amit mások láttak benne.
Hanem ő maga.
A harag, amit sosem mondott ki.
A félelem, amit nevetéssel takart el.
Az erő, amit mindig visszatartott, hogy ne bántson másokat.
És az igazság, amit soha senki nem kérdezett tőle.
Ott volt minden — egy törött darabban.
És akkor valami mozdult benne.
Nem fájdalmasan, inkább csendesen, mint amikor egy régi emlék hirtelen nem szomorú többé, csak valóságos.
Nem volt többé harag benne.
Csak felismerés.
Nem kell összeilleszteni a darabokat.
Nem kell keresni az egész tükröt.
Mert az igazság nem a teljességben van.
Hanem abban, amit el merünk viselni magunkból.
A legenda szerint…
Aki egyszer belenéz ebbe a tükörbe, az megváltozik.
Nem kívülről. Nem úgy, hogy mások észrevennék.
Hanem belülről – mint amikor először halkan kimondod:
„Ez is én vagyok.”
És onnantól már nem kell elrejteni semmit.
