A csend esernyője- egy szívhez szóló történet
Valahol Kelet-Ázsiában, a fák ködbe burkolt lombjai alatt, egy kicsiny hegyi kolostor állt, ahol idő nem múlt – csak elcsendesedett. Itt élt Daichi, egy tízéves fiú, aki sokkal csendesebb volt a többieknél. Nem azért, mert félénk volt – hanem mert gyászt hordott a szívében.
Apját egy téli reggelen veszítette el, amikor egy hirtelen betegség vitte el, mintha a szél vitte volna messze. Mielőtt elaludt örökre, apja csak ennyit mondott:
„Daichi, a világ nem csendre vágyik. De a szíved igen. Találd meg azt a helyet, ahol a szíved végre hallhatja önmagát.”
Daichi ezekkel a szavakkal indult el az ismeretlenbe. Napokig gyalogolt, míg végül egy öreg szerzetes, Master Hōren fogadta be a kolostorba. Az első napon Daichi megkérdezte:
– Mit kell tennem, hogy jobb legyek?
A mester csak mosolygott:
– Először tanulj meg nem tenni semmit.
Teltek az évek. Daichi nem lett sem a leggyorsabb, sem a legbölcsebb tanítvány, de soha nem panaszkodott. Minden reggel korán kelt, sepregetett, teát főzött, és sokat figyelte a madarakat. Sokat volt egyedül. Egy nap Hōren mester odalépett hozzá, kezében egy régi, foltos esernyővel. Az esernyő nem volt különleges: vászna megrepedt, a nyele csorba volt, és olyan volt, mint amit már száz kéz fogott.
– Daichi – mondta a mester –, ezt az esernyőt én is mesteremtől kaptam. És most te tartod tovább a csendet.
Daichi értetlenül nézett rá.
– Az esernyő nem az esőtől véd – folytatta Hōren. – Hanem mindattól, amitől az emberek nem hallják önmagukat.
Daichi azóta minden reggel ezzel az esernyővel járta be az erdőt. Ha esett, az esőcseppek halkan doboltak a vásznon. Ha sütött a nap, árnyékot adott, de legfőképp: teret. Ahol ő járt, nem csak madarak hallatszottak, hanem megnyugvás is.
Egy nap, mikor a falu piacára küldték, Daichi látta, hogy egy kisfiú zokog a földön. Mellette egy törött játék hevert. Az emberek elmentek mellette, vagy legyintettek. Daichi odaült mellé, nem szólt semmit. Csak megnyitotta az esernyőt fölötte. A kisfiú meglepődve nézett rá, aztán könnyein át elmosolyodott.
– Ez… olyan, mint egy otthon – suttogta.
Ettől a naptól kezdve Daichi gyakran állt meg a faluban. Az emberek először furcsállták a csendes fiút az esernyő alatt. De lassan, egyre többen mentek oda hozzá – nem kérdezni, nem beszélgetni. Csak megpihenni. Egy asszony, akinek a férje a háborúban veszett el, egy idős férfi, aki rég nem hallotta a fia hangját… mind megtalálták a fiú alatt azt, amit máshol nem: békét.
Évekkel később, amikor már ő lett a kolostor új vezetője, és az esernyő megkopott, de még mindig egyben volt, Daichi egy fiatal tanítványnak adta tovább. Ugyanazokat a szavakat mondta, mint amit egykor ő kapott:
