Egy kép, egy történet – 2025.06.30

A fekete kalapos nő

Senki sem tudta, honnan jött. A galéria csendes megnyitóján tűnt fel először — egyenes tartással, fekete kalapban, hófehér zakóban, mintha egy másik korszak sétált volna be a jelenbe. A látogatók elnémultak, mikor megjelent. Nem mintha ismerős lett volna — hanem mert úgy nézett ki, mintha ő is egy festmény része volna. Az ecsetvonások éltek a ruháján, és a tekintete… nos, azt senki sem látta igazán. A kalap árnyékot vetett az arcára, de valami mégis vonzotta a tekinteteket.

Ő volt Ava.

A galéria tulajdonosa csak ennyit tudott róla: minden hónap első péntekjén megjelent, megnézte a kiállítást, és mindig ugyanarra a képre állt meg. Egy absztrakt festmény előtt – ami egyetlen címkével bírt: „A döntés előtt.”

– Miért pont ezt nézi mindig? – kérdezte egyszer egy fiatal művésznő.

A galériás csak megvonta a vállát. – Talán ez az egyetlen kép, amely még őt is emlékezteti valamire.

Ava minden alkalommal ugyanazt tette: végigjárta a termeket, és megállt a festmény előtt. Zsebre tett kézzel nézte, mozdulatlanul. Olyan volt, mintha visszahallgatná saját történetét.

Mert amit senki sem tudott: Ava nem csak néző volt. Ő volt a festmény mögött rejlő történet.

Fiatalon festett. Lázasan, szenvedéllyel, és szívfájdalommal. Egy nap választania kellett: szerelem vagy művészet. És ő a művészetet választotta — de soha nem tudta, jól tette-e. A festmény, ami előtt állt, az utolsó, amit valaha vászonra vitt. Aznap festette, amikor a férfi, akit szeretett, elment. A festmény nem a férfiról szólt. Hanem arról, amit magában hagyott.

Évtizedek teltek el. Ava nem festett többé. De minden hónapban visszajött, mintha ellenőrizni akarná: még mindig ott van-e az emlék. Még mindig érzi-e, amit akkor érzett.

Egy napon aztán nem jött. Sem abban a hónapban, sem a következőben. A galériás sokáig várta őt. De tudta: ha valaki ennyi ideig csendben hordozott egy történetet, egyszer eljön a pillanat, amikor már nem kell visszanézni.

A kép előtt egy kis tábla jelent meg:

„A döntés előtt” – Ajándékozta: Ava.

És alatta egy idézet, amelyet ő írt:

„Aki nem látszik a világban, az néha belül él a leghangosabban.”

Hasonló cikkek

Egy kép, egy történet – 2025.07.01.

Egyszer nagyon régen, egy olyan erdő mélyén, amit még a térképek sem mertek lerajzolni, élt egy aprócska lény. Bundája puha volt, mint a hajnali köd, szemei pedig hatalmasak és fényesek, akár az éjjeli tavak tükre. A neve Zsömle volt —

Tovább olvasom »