Egyszer nagyon régen, egy olyan erdő mélyén, amit még a térképek sem mertek lerajzolni, élt egy aprócska lény. Bundája puha volt, mint a hajnali köd, szemei pedig hatalmasak és fényesek, akár az éjjeli tavak tükre. A neve Zsömle volt — mert amikor először meglátta őt egy öreg tündér, csak ennyit mondott:
„Ez olyan, mint egy meleg zsömle puha közepéből formált álom.”
Zsömle egy különleges fajhoz tartozott: az Éjgyapjasokhoz. Ezek az apró lények nem beszéltek, nem repültek, és nem is énekeltek — viszont képesek voltak meghallani a kívánságokat, amiket senki nem mert kimondani hangosan.
Ők laktak a legmagasabb fehérfákon, ott, ahol a levelek csipkeszerűek voltak, és minden széllel együtt egy-egy álmot sodortak maguk után. Zsömle még fiatal volt, alig múlt kétszáz napos, de máris híres volt az erdőben: nem csak hallotta a kívánságokat, de néha teljesítette is őket.
Titokban. Csendben. Szeretetből.
Egyik este, amikor a harmat már gyöngyökként ült meg a faágakon, Zsömle meghallott egy különös rezgést a levegőben. Egy gyermek sírását. Nem ordító, nem hangos zokogás volt — inkább csak egy nesz, mint amikor valaki a takaró alatt próbálja eltitkolni, hogy fáj valami.
A kisfiú, Akos, nemrég költözött a városból a falu szélére, és nem találta a helyét. A barátai messze voltak, az iskolában idegennek érezte magát, és esténként csak nézte a csillagokat az ablakon át, remélve, hogy valaki vagy valami meghallja őt.
Zsömle meghallotta.
Még azon az éjjelen átrepült az álmokon át a fiú ablakához. Nem zörgetett, nem kopogott. Csak leült az ablakpárkányra, és a hatalmas szemeivel nézte a gyereket, amíg az el nem aludt. Aztán halkan lemászott a párnára, és odabújt hozzá.
Reggel Akos egy fehér, pihés szőrszálat talált a takaróján. És valami megmagyarázhatatlan nyugalmat érzett.
Onnantól kezdve minden este várta Zsömlét. És bár soha nem látta őt igazán, minden este úgy aludt el, hogy tudta: már nem egyedül van. Napról napra bátrabb lett. Mosolygott. Barátokat szerzett. És este mindig hagyott egy apró morzsát az ablakban – csak Zsömle kedvéért.
A kis Éjgyapjas pedig visszajárt. Mert tudta, nem az számít, hogy látják-e — hanem hogy éreznek rá.
