Csiribiri, a szivárványszínű elefánt – egy kedves mese egy különleges kis ormányosról
Volt egyszer, nagyon messze innen, egy dzsungel, amit még a madarak is csak suttogva emlegettek: a Szivárványerdő. Ez a hely nem olyan volt, mint a többi – itt a fák levelei zöld helyett ezerféle színben pompáztak, a patakok víze halkan nevetett, és az éjszakák csillagszőnyeget borítottak a lombokra.
Ebben az erdőben született meg egy különleges elefántbébi, akit mindenki csak Csiribiri-nek hívott. Nem csak a neve volt szokatlan, de a kinézete is. Ahelyett, hogy szürke bőre lett volna, mint a többieknek, Csiribiri bőre finom árnyalatokban játszott: rózsaszínből váltott lilába, aztán kékre, majd aranyszínű csillámokkal szórta be a hátát a napfény.
Mikor megszületett, az állatok csak néztek, és senki sem tudta, mit mondjon. Egyesek csodálták, mások furcsállták. A többi kis elefánt nevetett rajta:
– Mi vagy te, egy festékpaca? – gúnyolódtak.
Csiribiri szomorúan lehajtotta a fejét, és a pocsolyák vizébe nézett. Mindenhol csak saját „furcsa” színeit látta visszatükröződni.
De volt egy titka.
Csiribiri, bár más volt, mint a többiek, különleges képességgel bírt: amikor boldog volt, a színei fényleni kezdtek, és ahol elhaladt, apró virágok nyíltak ki a lábnyomai nyomán. Amikor nevetett, a fák levelei táncra keltek, és ha szomorú volt, a dzsungel egy pillanatra csendbe burkolózott.
Egy napon nagy baj történt a Szivárványerdőben. A patak, amely az egész erdőt táplálta, kiszáradt. A levelek megfakultak, a virágok elaludtak, és a nap sem sütött már olyan melegen, mint régen. Az állatok kétségbeestek. Ki fog segíteni? Ki tudná visszahozni az életet a dzsungelbe?
A legöregebb bölcs papagáj csak ennyit mondott:
– Egy szív, amely a világ színeit hordozza, képes újraébreszteni a természetet.
Mindenki Csiribirire nézett.
A kis elefánt eleinte megijedt. Hiszen ő csak egy “színes pacni”, ahogy mondták róla. De valami melegség született a szívében. Emlékezett, hogyan nevettek a madarak, mikor boldog volt, és milyen szépek lettek a fák, mikor játszott köztük.
Elindult hát, lassan, óvatosan, és amikor a kiszáradt patakmederhez ért, mély levegőt vett. Nem tudta pontosan, mit tegyen, csak lehunyta a szemét, és elképzelt minden boldog emléket, amit csak tudott: amikor anyukája az ormányával hintáztatta, amikor először látott szivárványt, amikor egy pillangó rászállt az orrára. A színei hirtelen felragyogtak, erősebben, mint valaha, és az egész testéből fény indult el.
A föld megremegett.
És a patak újra csörgedezni kezdett. A víz először ezüstösen futott, majd lassan megszínesedett, mint egy élő festmény. A levelek újra zöldellni kezdtek, a virágok nevetve bontották ki szirmaikat, és a madarak olyan dalt kezdtek énekelni, amit még soha senki nem hallott.
Az állatok elnémultak. A gúnyos kis elefántok is közelebb léptek.
– Bocsánatot kérünk – mondták halkan. – Nem tudtuk, hogy ennyire különleges vagy.
Csiribiri mosolygott. Nem haragudott. Mert most már tudta, mit jelent másnak lenni.
És azóta is, ha valaki áthalad a Szivárványerdőn, és lát egy apró virágot kinőni a patak mellett, azt suttogják a fák:
