Van egy pillanat, ami úgy kezdődik, mint egy ártatlan gondolat. Megnézed a receptet a vacsorához. Vagy gyorsan utánanézel, mennyibe kerül egy új kerti szék. Tényleg nem több két percnél.
De valahogy a harmadik perc végére már öt új fül nyílt meg. Egy másik recept, egy teszt arról, melyik kerti szék mennyire bírja a napsütést, aztán egy cikk arról, mi történik, ha túl sokáig ülünk rossz széken. Mire észbe kapsz, már nyitva van egy YouTube-videó a helyes testtartásról, egy webshop, egy TikTok link — és persze az eredeti fül, amit már rég elfelejtettél.
Ismerős? Ne aggódj, nem vagy egyedül.
A fül, ami elindította a lavinát
Valójában a legtöbben nem úgy indulunk neki, hogy „nyissunk meg 12 böngészőfület”.
Ez nem tudatos döntés.
Ez inkább olyan, mint amikor besétálsz egy boltba tejért, és egy óra múlva három táskával jössz ki, de tej nincs. A modern böngészés is ilyen: egy kattintás beindítja a következőt, aztán a harmadikat… és mire észbe kapsz, már elvesztetted a fonalat.
De ez nem lustaság. És nem is feledékenység. Ez egyszerűen az internetes működésmódunk lett.
Mert ott van – és meg lehet nézni
Régen, ha egy könyvet olvastál, akkor azt olvastad. Nem kattintottál el egy másik könyv felé csak azért, mert a margón volt egy „további ajánlott tartalom”.
Ma viszont bármi, amit olvasol, azonnal új lehetőségeket ajánl: kapcsolódó cikkek, releváns videók, hasonló termékek, mások ezt is megnézték…
És mi kattintunk. Mert ott van. És mert mi van, ha kihagysz valamit fontosat?
Ez az a klasszikus FOMO — a kimaradástól való félelem.
Nem akarjuk azt érezni, hogy lehetett volna egy még jobb recept, még részletesebb teszt, még érdekesebb cikk — és ezért a figyelmünk mindig előre szalad.
A nyitott fül, mint kontroll-illúzió
A sok megnyitott fül nemcsak szétszórtság. Az egyfajta mentális biztonsági háló is.
Amikor valami fontosnak tűnik, de nincs időd elmélyülni benne, mit csinálsz? Megnyitod, és otthagyod. Mert így legalább „el van téve”. Nem kell megjegyezned, nem kell döntened. Majd később.
Aztán persze később már nem tudod, miért nyitottad meg. De még nem csukod be. Mert hátha még kell. Hátha fontos.
Így alakul ki az, hogy valójában nem is böngészünk, hanem halmozunk.
Nem olvasunk, hanem „mentünk”. Csak nem könyvjelzőbe, hanem az idegrendszerünkbe.
Ez baj? Nem feltétlenül
A kattintás kultúrája lehet kreatív is. Egy fülből tanulsz valamit, ami átvezet egy új ötlethez, onnan egy másikhoz — és lehet, hogy a végén tényleg valami értelmesre bukkansz.
A baj csak akkor kezdődik, amikor már nem tanulsz, csak keresel.
Amikor már nem tudod, mit keresel.
És főleg: amikor egyre inkább azt érzed, hogy az összes nyitott fül ellenére sem vagy jelen sehol igazán.
A figyelem újraosztása
Van, aki próbálja kezelni: időzít, olvasólistát vezet, elmenti a cikkeket „majd elolvasom” appokba.
De a legtöbben nem tartják be.
És ez rendben is van — ha közben tudod, hogy mi történik.
Nem kell bezárni minden fület.
Nem kell mindent azonnal elolvasni.
De néha nem árt megállni, végignézni a 12 megnyitott ablakot, és azt mondani:
„Oké, mi az, ami tényleg érdekel? És mi csak reflexkattintás volt?”
Mert a figyelmünk véges. És ha túl sok irányba oszlik, akkor mindenhol csak egy kicsit leszünk ott — de sehol sem igazán.
Egy kis rend a káoszban
Ha tetszik, ha nem, a sokfüles élet már a részünkké vált.
Ez a digitális világ rendje.
De mint minden szokásnál: az, hogy megszoktuk, nem jelenti azt, hogy ne lehetne tudatosabban használni.
Nem az a cél, hogy soha ne nyiss több fület.
Hanem hogy néha becsukj egyet.
És amikor azt érzed, megint elsodort a digitális áramlat, jusson eszedbe:
nem baj, ha elkalandoztál — csak találd meg újra az első kérdést, ami elindított.
Mert nem az információ hiánya fáraszt el minket, hanem a túl sok befejezetlen figyelem.