Volt egyszer egy nap, ami nem akart elmúlni. Olyan volt, mint egy puha takaró, amit magadra húznál, és azt kívánnád: ne kelljen soha visszahajtani.
Ez a nap egy nyári este volt, és Balázs a Mesefa tövében üldögélt. Odabent már szólt a vacsora. Kint meg még mindig illatozott a meleg föld. A szél halkan zizzentette a leveleket, és egy apró kis égő a kertben pislogva világított, mintha egy manó fénye lenne.
Balázs nem akart bemenni. Nem akarta, hogy vége legyen ennek az estének. Mintha tudta volna, hogy holnap már más lesz. Másik nap. Másik fény. Másik illat.
– Miért nem lehet megtartani ezt a pillanatot? – kérdezte.
És mintha a fa válaszolt volna. A Mesefa. A levelek lágyan megremegtek, és a fa tövéből egy könyv bújt elő – finoman, puhán, ahogy csak a Mesefa tudja.
A könyv kinyílt, és Balázs egy olyan történetet olvasott, amit még sosem hallott – mégis úgy érezte, mintha róla szólna.
Volt egyszer egy kislány, Lina, aki mindennél jobban szeretett lenni. Nem kellett hozzá játék, nem kellett hozzá társaság. Ő csak… figyelt.
A fényt, ahogy az ablakon át beárad.
A hangot, amit az asztal lába ad, ha megmozdítja.
Az illatot, ami nem a virágból jön, hanem a sarokban álló kis szőnyegből.
És a pillanatot. Főleg azt.
Egyik délután Lina a szőnyegen feküdt. A nagyapja zongorázott a másik szobában, lassan, régi dallamot. A macskájuk az ablakban aludt. Odakint sárgás napfény csorgott le az eresz mentén. A levegő olyan volt, mint egy meleg tej: sűrű, édes, simogató.
És Lina azt gondolta:
„Ez most a legjobb pillanat az egész világon.”
Aztán a zene elhallgatott. A cica felkelt. A nap lebukott. A fény kihunyt.
És Lina úgy érezte, elveszített valamit. Valami fontosat.
Másnap elhatározta, hogy nem hagyja, hogy ilyen pillanatok csak úgy elmúljanak.
Lefényképezte a kakaóját, amikor gőzölt. Felvette, ahogy a barátnője nevet. Leírta, milyen volt a hajszála, mikor eső érte. Rajzolt, jegyzetelt, felcímkézte az árnyékot, amit a takarója vetett a falra.
De minden este, amikor becsukta a szemét, egy kicsit mégis szomorú lett. Mert tudta, hogy valami mindig elillant.
És akkor egy nap – nem különleges nap, nem nyaralás, nem ünnep – csak egy szimpla délután –, kint ült a kertben. Nem volt nála se telefon, se füzet, se ceruza. Csak a meztelen figyelme.
A fény beszűrődött a bokrok között. A szél halkan simította végig a fűszálakat. És valami belül, nagyon mélyen, azt suttogta:
„Most ne akard megőrizni. Csak legyél benne.”
És Lina először csak ült. Aztán vett egy mély levegőt. Aztán nem gondolt semmire. Nem készült elraktározni semmit. Nem akart „emléket” gyártani. Egyszerűen csak ott volt. Teljesen.
És ahogy ott volt, megértette:
A pillanatok nem attól válnak örökkévalóvá, hogy elrakjuk őket,
hanem attól, hogy nem hiányzunk belőlük.
Amikor Balázs becsukta a könyvet, a kert még mindig sötét volt. A fény még mindig pislogott a sarokban. A szél még mindig mozgatta a leveleket.
De most nem akarta megfogni a pillanatot.
Nem akarta „megtartani”.
Egyszerűen csak benne akart lenni.
És a pillanat… elfogadta.
Itt a vége – maradj benne békébe.
