Egy borongós szeptemberi napon Balázs az iskolaudvar szélén üldögélt. A többiek fociztak, szaladgáltak, nevettek. Már több mint egy hete tartott az iskola, de Balázs még mindig úgy érezte, mintha egy idegen bolygón lenne.
– Mindenki tud mindent – gondolta. – Mindenki ismer mindenkit.
Ő pedig csak figyelt. És várt. Arra, hogy valami segítsen megérteni, hogyan kell itt lenni.
Aznap délután, amikor hazaért, nem volt kedve sem rajzolni, sem olvasni, sem beszélgetni. Kiment a kertbe, és a Mesefa tövébe kuporodott. A fa öreg volt, vastag törzsű, és mindig olyankor nyílt meg, amikor Balázs belül tényleg kérdezett valamit.
Most is így történt.
A levelek megrezdültek, és egy könyv csúszott Balázs ölébe. Poros, repedezett fedelű volt, mintha sokat utazott volna – de ahogy kinyílt, friss szél áradt belőle. És elindult benne a történet. Egy történet egy láthatatlan létráról.
Volt egyszer egy iskola, ahol az udvar sarkában állt egy rozsdás, régi létra. Senki nem tudta, honnan került oda. Nem volt semmihez támasztva. Csak ott állt. Egyesek szerint dísz volt. Mások szerint régi tornaszer. De volt, aki szerint: varázslat.
Egy reggel egy kislány, Emma, odasétált hozzá. Nem volt bátorabb, gyorsabb vagy különlegesebb a többieknél. Csak egyszerűen… kíváncsi volt.
Megérintette az első fokot. Nem történt semmi. Aztán fellépett rá.
És akkor… minden megváltozott.
Nem odakint – hanem benne.
Mintha hirtelen megérezte volna, mi az, amit eddig nem vett észre: egy kisfiú, aki csendben sírt a fal mellett. Egy tanító néni, aki fáradtabb volt a szokásosnál. Egy pad, ami mindig üres volt – mert senki nem mert leülni mellé.
Emma másnap újra odament. És újra fellépett egy fokkal feljebb. De nem a lábával. A figyelmével.
Ez a létra ugyanis különleges volt:
minden fokja csak akkor jelent meg, amikor valaki észrevett valami fontosat – önmagában vagy másban.
Egy kis bátorság. Egy kérdés, amit kimondtál.
Egy bocsánatkérés. Egy nem-kiabálás. Egy nevetés, amit megosztottál.
És minden ilyen pillanat után… újabb fok jelent meg a létrán. Nem látható módon. De érezhetően.
Emma idővel rájött, hogy a létra nem felfelé vezet, hanem befelé.
Nem azt mutatja, hogy ki ügyesebb, okosabb, gyorsabb – hanem hogy ki figyel jobban, ki nő csendben, láthatatlanul.
A többiek észrevették, hogy Emma valahogy más. Nem a ruhája, nem a hangja, nem a versenyeredményei miatt. Hanem… valahogy közelebb került mindenhez.
A gyerekek sorra mentek a létrához. Valaki csak nézte. Valaki megfogta. Valaki lépett is.
És volt, aki sokáig csak messziről bámulta, mert félt:
– Ha rálépek, és nem történik semmi?
De a létra nem nevetett ki senkit. Nem mozdult el. Nem tűnt el. Megvárta.
És amikor valaki egyszer csak segített valakinek összeszedni a kiesett színes ceruzáit… máris ott volt az első fok.
Balázs becsukta a könyvet. Halkan fújt egyet. Az iskola nem lett kisebb. A gyomrában sem múlt el teljesen a szorítás.
De most már tudta: nem az a fontos, hogy mikor ér fel a tetejére – hanem hogy egyáltalán elinduljon.
Másnap reggel, amikor belépett az udvarra, valaki épp keresett egy tollat. Balázs odanyúlt a sajátjáért.
És belül, mélyen, mintha egy fok jelent volna meg.
De ő csak mosolygott, és ment tovább.
Itt a vége – lépj benne békébe.
