Egy olyan napon, amikor a világ mintha egy picit fakóbbnak tűnt, Balázs a Mesefa tövébe telepedett. Minden zöld volt, minden rendben volt, mégis hiányzott valami. Nem tudta megmondani, mi az. Csak azt érezte: jó lenne, ha történne valami szép.
Nem különleges. Nem hangos. Csak valami igazi.
A Mesefa susogott. Ágai megmozdultak, mintha éreznék Balázs kívánságát, és egy könyvet ejtettek az ölébe. A borítón nem volt cím. Csak egy szál, vörös-aranyba hajló rózsa – fénylett, de nem hivalkodóan. Balázs kinyitotta a könyvet, és a történet máris kibomlott, mint egy illatos szirom:
Volt egyszer egy kert, aminek a közepe mindig üres maradt.
A virágok ott sosem nőttek. Hiába ültettek oda tulipánt, százszorszépet, vagy muskátlit, mind elszáradt. A kertészek azt mondták:
– Ez az udvar közepe. Itt nem marad meg semmi.
De egy napon, amikor a hajnal szokatlanul csöndben érkezett, ott, ahol soha semmi nem nőtt – egy rügy jelent meg.
Nem hozta senki. Nem ültette senki.
Egyszerűen csak ott volt.
A rügy napról napra nőtt. Nem gyorsan, nem feltűnően. De olyan erősen, hogy a gyökerei szinte belesimultak a földbe, mintha már régóta ott lennének.
A falu népe észrevette.
– Egy virág! – kiáltottak. – Ahol semmi sem nőtt!
Aztán virágszirmok bújtak elő a bimbóból – nem egyszerre, hanem türelmesen. Előbb csak fehér. Aztán aranyszélű. Aztán egy-egy szirom mély bordóvá vált. Végül ott állt: a Csodarózsa.
A hír gyorsan terjedt. Hamarosan nemcsak a faluból jöttek emberek, hanem messziről is. Mindenki valamit kért a rózsától.
– Legyek gazdag!
– Gyógyíts meg!
– Hozd vissza, akit elvesztettem!
A rózsa nem szólt. Nem nyílt ki jobban. Nem hajlott le. Csak állt.
De másnap azok, akik kértek tőle… mind mást kaptak, mint amit kívántak.
Aki gazdagságot akart, egy idős asszony mosolyát vitte haza.
Aki gyógyulást keresett, egy gyereket talált, akit ő segített megvigasztalni.
És aki visszakérte a múltat, kapott egy új lehetőséget, hogy másképp kezdjen valamit.
Az emberek először csodálkoztak.
Aztán… elgondolkodtak.
Végül mosolyogtak.
Mert a Csodarózsa nem azt adta, amit kértek.
Hanem azt, amire valóban szükségük volt.
Egy napon egy kisfiú is odament. Nem mondott semmit. Csak nézte a virágot. A szeme sarkában ott ült valami apró szomorúság. Nem volt nagy baj. Csak valami nehéz belül.
A rózsa megmozdult.
Egyetlen szirom lehullott – pontosan a fiú lába elé. A fiú felvette, és halkan felsóhajtott. Nem történt semmi látványos. De aznap este könnyebb lett a világ.
Nem tudta megmagyarázni.
Csak azt tudta: valami jó történt vele. Valami pontos. Valami igaz.
Balázs becsukta a könyvet.
A világ még mindig zöld volt. Nem történt semmi különös.
De most már nem várt nagy csodát.
Elég volt egy kis igazság. Egy apró jó, ami nem látványos, de pontos.
És akkor a Mesefa tövében, egy szirom hullott az ölébe. Finoman illatos volt. Nem színes. Nem tarka. Csak… igazi.
Itt a vége – hajolj bele békébe.
