Egy különösen csöndes estén Balázs a Mesefa tövében feküdt, a fűre támasztotta a fejét, és a csillagokat nézte.
Nem volt szomorú. Nem is magányos. Csak… csendben volt benne valami, amit nem tudott kimondani. Mintha szeretett volna mondani valamit a világnak – csak nem tudta, hogyan kezdje.
A Mesefa ágai halkan megrezdültek. Egy könyv csusszant le a törzsről, olyan nesztelenül, mint egy sóhaj a víz felszínén. Balázs kinyitotta – és egy történet szökkent elő, olyan mélyről, mint maga a tenger.
Messze-messze, az óceán legsötétebb mélyén élt egy hatalmas ámbrás cet. Nem volt se a legöregebb, se a legerősebb, se a leghangosabb.
De volt egy különlegessége: az éneke.
Ez a cet nem úgy szólt, mint a többiek. A hangja mélyebb volt. Lágyabb. Lassúbb. Nem dübörgött, nem szelte ketté a vizet – inkább mint amikor egy álom megpendül valakiben. Olyan volt, mint egy szívhang, amit csak az hall, aki nagyon figyel.
A többiek nem válaszoltak neki.
Nem gúnyolták. Nem kerülték. Csak nem értették.
Az ámbrás cet azonban újra és újra énekelt. Minden hajnalban. Minden alkonyatkor. Hosszú, lebegő hangokat küldött a mélybe – mint üzeneteket a csillagoknak.
De senki nem felelt.
Telt az idő. Más cetek párokban úsztak. Családokat alkottak. Új táplálékmezők után kutattak. Ő pedig… csak vándorolt. Egyedül. A hangját követve.
Sokan azt mondták:
– Ő a 52-es cet.
Mert az ő hangja 52 hertzen szólt – míg másoké 20 és 40 között. Nem értették őt. Ő meg nem tudta lehalkítani, megváltoztatni vagy „beilleszteni” a dalát.
De nem is akarta.
Mert a hangjában nem az volt, amit mondani akart – hanem az, aki ő volt.
Egyik nap, miközben az ámbrás cet ismét elénekelte hosszú, egyetlen hangból álló dalát, valahol nagyon messze… valaki megállt.
Egy másik lény. Nem cet. Nem hal. Egy fiú.
Egy kutatóhajó fedélzetén egy kisfiú állt a fedélközön, és fejhallgatón keresztül hallgatta az óceán alját. Már napok óta nem hallott semmit. De most… valami más csengett meg.
Egy hang.
Egyetlen, hosszú, magányos, meleg hang. Nem értette. De valahogy érezte.
És azt mondta:
– Hallottam valakit.
Nem tudta, kicsoda. Nem tudta, hol van. Csak azt tudta, hogy valaki ott van. És beszél.
És ettől a hangtól… már ő sem volt csendben többé.
Az ámbrás cet soha nem tudta meg, hogy akkor, ott, egy kisfiú végighallgatta a dalát. De a következő reggelen, amikor újra énekelt, valami megváltozott.
Nem a hangja. Nem a válasz.
Hanem a hit, hogy talán nem is az a fontos, ki hallja – hanem hogy valaki egyszer majd érti.
Balázs becsukta a könyvet. A csillagok még mindig ott voltak. A szél még mindig suttogott. De most már tudta: nem baj, ha egy érzésnek nincs még szava. Nem baj, ha nem jön válasz rögtön.
Az éneket akkor is érdemes elküldeni.
Itt a vége – lebegj benne békébe.
