Kisfiú és a Zöldbarát – Egy galaktikus találkozás meséje avagy hogyan tanulták meg a csillagok a barátság nyelvét
Egyszer, nem is olyan régen, a Föld egyik legapróbb, legkíváncsibb kisfiúja – Tomika – elalvás előtt azt suttogta a csillagoknak:
– Bárcsak lenne egy barátom… valaki igazán különleges.
Az űr, amilyen csendes és titokzatos, nem felelt – legalábbis nem azonnal.
De a kívánság, mint egy kis űrkapszula, elindult a galaxisokon át, csillagporral hintve az utat, míg el nem ért egy különös bolygót, amit úgy hívtak: Lumino. Ez a bolygó tele volt fénykaktuszokkal, világító kövekkel, és olyan puha porral, amin sétálni olyan érzés volt, mint felhőkön szökdelni.
Itt élt egy kis zöld lény, Noko, akinek a szemei akkora voltak, mint két kíváncsisággal telt bolygó. Ő is vágyott egy barátra – de soha nem hagyta el a bolygóját, mert azt hitte, a külvilágban mindenki csak félne tőle.
De amikor Tomika kívánsága elérte Lumino légkörét, azonnal megérezte. A szíve megremegett – olyan érzés volt, mintha valaki odasúgta volna: „Gyere!”
És Noko elindult.
Eközben Tomika egy különleges álomra ébredt – vagy talán nem is álom volt. A kertjük végében egy furcsa űrhajó landolt, hangtalanul, mintha nem is érkezett volna, csak megjelent volna. A kisfiú űrruhába bújt (amit egyébként legókból és papírdobozból készített), és odasétált.
És ott állt Noko. Csillogó szemekkel, bizonytalan mosollyal, két apró kézzel, amelyek félig remegve, félig bátran nyúltak felé.
Tomika először csak nézett. Aztán elmosolyodott. És kezet nyújtott.
Innentől kezdve a két lény – földi és földöntúli – elválaszthatatlan lett. Játszottak az űrkaktuszok között, ugráltak a meteorporos dombokon, és együtt fedezték fel a csillagképek titkos jelentéseit. Noko megtanította Tomikát az univerzum hangjaira – például arra, hogyan hallgatja meg a Szaturnusz a Holdat. Tomika pedig megtanította Nokónak, hogyan kell homokvárat építeni és nevetni úgy, hogy az egész bolygó visszhangozzon.
De eljött a nap, amikor Noko hajója újra felragyogott. Vissza kellett térnie. A szabályok szerint nem maradhatott örökre. Tomika szomorú volt, de Noko ezt mondta:
– A galaxis nagy, de a barátság… az nem ismeri a távolságot.
Mielőtt elment, Noko egy kavicsot adott át Tomikának. Egy luminoi fénykő volt, ami minden este halványan izzott – de csak akkor, ha Tomika boldog volt. Így tudta Noko, hogy barátja rendben van.
És azóta…
Ha éjszaka az égre nézel, és egy csillag különösen erősen pislog rád, az talán Noko, aki csak azt üzeni:
„Itt vagyok. És még mindig a barátod vagyok.”
